11. fejezet. Monoton napok, eközben : Megan szerelmes?

Meghoztam a következő fejezetet.:) Ez most elég hosszú lett, 7 komment és kövi!:)

Már hajnalban felkeltettek, mire csak egy morgással reagáltam, de muszáj volt, mivel vért kellett venni tőlem. Mindig is irtóztam a tűktől, és ez most sem volt másképp. Elakartam húzódni, de mire észbe kaptam, tövig belém nyomta. Fogcsikorgatva tűrtem, ahogy a véremet felszívja. Tulajdonképpen majdnem elájultam, de összeszedtem minden erőmet, hogy ez ne így történjen. A vérvétel végeztével a nővér kiment, én pedig újra lehunytam a szemem, és próbáltam elaludni, miközben az infúzió csepegését hallgattam.

Amikor újra felkeltem, már nyolc óra volt. Álmosan nyitottam ki a szemem, és felültem volna az ágyban, ha felbírtam volna. Végtagjaim ólom nehezekké váltak, még a fejemet is alig bírtam elfordítani. Az egyetlen elfoglaltság, amit végre tudtam hajtani, hogy bámuljam a plafont. Na az jól ment, mert egy-két órát elütöttem, és közben gondolkoztam. 

Harry mit csinál? Alszik még? Gondol rám? Ilyesmi kérdések kavarogtak a fejemben. 

Az, hogy tegnap elmondta az egész világnak, hogy én vagyok a barátnője, stabil biztossá tett az érzéseimmel kapcsolatban. Hisz akkor többre néz, mint a sok lányt, akikkel kavart. Szóval nem inogtam meg. 

Mégis minek? Szerencsés lány vagyok, hisz Harry Styles barátnőjének mondhatom magam, ami még rengeteg tinilánynak az álma. És ha nem lett volna a koncert..Ha lemondom, nem megyek el. Akkor meg sem ismerem. Ebbe azért szörnyű belegondolni. Jó na mondjuk addig utáltam őt is, és a többieket is. De már beismerem, hogy ez megváltozott.

Töprengésemet az ajtó nyitódása zavarta meg. Izgatottan néztem oda - már amennyire mozogni bírtam - és Harryre számítottam. Azonban nem ő jött, hanem anya. Legnagyobb meglepetésemre Faith is ott ácsorgott mellette.

-Sziasztok - köszöntem meglepetten.

-Jaj kicsim. Úristen - kapdosott hol ide, hol oda anyu, és odarohant hozzám.

-Nyugi...már, már semmi baj - próbáltam nyugtatni.

-Mi az hogy semmi baj? Meg is halhattál volna! - kiabált, én pedig csak lesütöttem a szemem. Miért kiabál, ha nem az én hibám volt? Csak puszta véletlen.

-Ne haragudj - csendesedett le. - Hogy vagy?

-Hát őszintén szólva pocsékul. Azon kívül hogy a szememet nyitom-zárom, semmimet nem bírom mozgatni. Na jó, még a számat talán - húztam el azt.

-Hogy történt? Harryék értesítettek, hogy a kórházban vagy, de már akkor nem tudtunk bejönni - ecsetelte.

-Hát jöttem le a lépcsőn, megbotlottam elestem, és két lépcsőfordulónyit zuhantam, majd kiestem a csukott ablakon - soroltam levegőért kapkodva. Kellett nekem egy szuszra végigfújni.

Anya elborzadva hallgatta. Faith-et annyira nem érdekelte, leült a szoba másik végében elhelyezkedő fotelba, és a telefonját pötyögte. Ch, jellemző rá.

-Szólok az orvosnak, hogy hozzon fájdalomcsillapítót - szólt anya, és már ki is sietett az ajtón, mielőtt mondani tudtam volna hogy nem kell. Most már mindegy.

-És te..hogy-hogy eljöttél - címeztem a kérdést tesómnak.

Felnézett rám, vállat rántott, és újra elmélyült az SMS-ezésben.

Kicsit szomorúan nyugtáztam, hogy testvéremet csakugyan nem érdeklem. Hát, az élettől egy újabb csapás. Végül is sokat benyeltem már, ez meg sem kottyan.

Anya újra belépett az ajtón, nyomában egy orvos loholt, látszólag végigfuttatta szegény orvossal a folyosót.

Beadta a fájdalomcsillapítót infúzióban, és megparancsolta, hogy csengessek, amikor lecsöpögött.

-Drágám, hoztunk ruhát, innivalót, kaját meg ilyesmit - sorolta anya, és kivette a táskából a cuccokat. Tényleg mindent hozott.

-Köszi.

-De nekünk most mennünk kell..Dolgozni - nézett rám sajnálkozóan. 

-Rendben, menjetek csak.

-Szia drágám, jobbulást, majd még bejövünk - nyomott egy puszit a fejemre, Faith pedig csak intett, és ha nem hallucináltam, akkor egy "jobbulás" félét is elmotyogott.

Tisztára megörültem. Kimentek, és becsukták maguk mögött az ajtót.

Remek, most már társaságom sincs.

Szórakozottan kezdtem el harapdálni a szám szélét, és újra gondolataimba merültem.

A nap szörnyen lassan telt. Orvosok jöttek-mentek, és csak a pittyegést hallottam. Szörnyű kórházba kerülni. Délután négy óra lehetett, amikor kirobbant az ajtó, és belépett rajta az öt fiú, és Megan.

-Sziasztok - mosolyogtam rájuk.

Körém gyűltek, kihúzták az ágy alól a kis székeket, és leültek.

-Reméltem, hogy jöttök, már teljesen unatkoztam és.. - kezdtem bele, mire Harry közelebb hajolt hozzám, és belém fojtotta a szót egy hosszú csókkal.

A szívműködésemet ellenőrző gép eszeveszett pittyegésbe kezdett.

-Ez kínos - motyogtam lesütött szemmel, amikor kissé hátrébb húzódott, és elmosolyodott.

Újra fölém hajolt, és mielőtt találkozhatott volna ajkunk a kis monitor megint összevissza kezdett csipogni, majd amikor ajkait enyémre nyomta, a ketyere kiakadt. Elnevette magát, hátrébb húzódott, és belenézett a szemeimbe.

Lesütött szemmel pásztáztam a takarómat, miközben fülig vörösödtem.

-Most már még jobban kell rád vigyáznom - rázta meg a fejét, mire értetlenül ránéztem.

-Eddig sem kellett - háborogtam. 

Elmosolyodott, és leült a székére, de továbbra is ottmaradt mellettem. Értetlenül hajtottam vissza fejem a párnára, mert a hirtelen jött adrenalin miatt nem is éreztem, hogy megemelkedek, és félülésben vagyok.

-Hogy vagy? - kérdezte Megan.

-Pocsékul. Mindenem fáj, mozdulni se bírok - húztam el a számat.

Sajnálkozóan néztek rám.

-Hé figyelj, - kezdte Harry, én pedig felé néztem. - Zayn ilyen fejet vág, amikor belép egy szobába - szemei összeszűkültek, és csábító tekintettel nézett az ajtó felé. Igen, Zayn tényleg ezt csinálja, de Harry előadásában sokkal viccesebb volt.

-Ha nem tűnne fel, itt vagyok - háborgott Zayn, de azért elmosolyodott.

Elnevettük magunkat, ahogy Zayn bevágja a morcos arcát.

Teljesen elterelték a figyelmem a fájó végtagjaimról, és a testem minden pontján megtalálható égő hegekről.

Harry végig a kezemet fogta, amitől nekem pillangók repkedtek a gyomromban. 

Még mindig alig hittem el, hogy egy ilyen elképesztő fiú az enyém. És engem szeret.

Ez olyan boldogsággal töltött el, mint bármi más még soha.
Viszont hamarosan el kellett menniük, ugyanis a nővér bejött, hogy lejárt a látogatási idő. 
Szomorúan engedtem el Harry kezét. Egy gyors csókot még lehelt ajkaimra, elbúcsúztunk, a többiek is jobbulást kívántak, és elhagyták a kórtermet.
Már megint olyan egyedül éreztem magam. Ahogy ők elmentek. Tudtam, hogy nem örökre..Abba bele is halnék. De akkor is. Szívem még mindig hevesen dobogott, ezt mutatta az a ketyere is. 
Lejárt az infúzióm, így megnyomtam a mellettem lévő kis csengőt, öt perc múlva pedig jött is a nővér. 
Kicserélte az infúziós tasakot, ellenőrizte a kis gépeket, és csöveket, mikor hirtelen megszólalt.
-Nem ver egy kicsit gyorsan a szíved? - kérdezte felvont szemöldökkel.
-De egy kicsit - sütöttem le a szemem.
-Tudod az okát?
-Hát itt járt a barátom - haraptam ajkamba, és fülig vörösödtem.
-Ah, akkor értem - mosolyodott el. - De nyugtasd le magad.
-Oké.
A nővér még mindig mosolyogva kiment. Ú ez ciki volt.
Rápillantottam az órára, ami hat órát mutatott. Jól elszaladt az idő. És szinte semmi nem is történt. Csak fekszem itt ebbe a fehér kórterembe, és semmimet nem bírom mozgatni, és néha talán bejönnek hozzám a barátaim meg a családom. Már amennyi a családomból maradt.

                                                         *Megan szemszöge*

Fáradtan estünk be a házba, ugyanis addig a fiúkkal lakok, amíg Maddie meg nem gyógyul.
A srácok legnagyobb meglepetésemre nem mentek a nappaliba közösen tv-zni, hanem mindenki szétszéledt. Harry bement a szobájába, Niall a konyhába, Zayn  a fürdőbe, Louis meg nem tudom hova. Egyedül Liam, és én ültünk le a nappaliban a kanapéra.
Bekapcsolta a tv-t, és szórakozottan kapcsolgatta a csatornákat, remélve hogy talál valami normálisat.
-Liam - fordultam felé. 
-Igen? - kérdezte kedvesen. Kétségtelen, ő a legkedvesebb a bandából. Épp ezért mondtam el neki.
-Figyelj, beszélhetünk valamiről? - sütöttem le a szemem.
-Persze - bólintott, és úgy tűnt, tényleg érdekli.
-Hát Niallról lenne szó - húztam, mert nem én akartam kimondani. 
-Tetszik neked igaz? - mosolygott rám.
-Talán - haraptam ajkamba. - Oké, igen.
-De Niallnek... - nem mondta végig, mert ekkor olyan csatornát láttunk meg, amitől elszállt minden reményem.
-A jelek szerint Niall Horant, a One Direction ír szívtipróját pár nappal ezelőtt kaptuk lencsevégre Demi Lovato-val. Látszólag nagyon jól szórakoztak. Szerintem ez már hivatalos, vagy ha nem, hamarosan az lesz - kacsintott a tv-bemondó. Szemeimet marták a könnyek, és féltem, nem bírom majd visszafojtani a sírást.
-Igen - suttogta Liam. -  Már említette, hogy be szeretné mutatni nekünk.
-Hát..persze. Biztos nagyon boldogok lehetnek - motyogtam, és elmorzsoltam szememben egy könnycseppet. mit is vártam? Niall Horan miért pont belém lenne szerelmes? Hisz ott van még millió másik lány. Én meg csak egy vagyok a sok közül.
-Nem is baj ez így - szűrtem ki fogaim között, és felrohantam a vendégszobába, mielőtt még elsírhattam volna magam. Becsaptam magam mögött az ajtót, nekidőltem, és lecsúsztam ülésbe. Arcomat kezeimbe temettem, és zokogtam. Eddig se bírtam Demi-t. De most meg főképp...
Észre sem vettem, hogy ökölbe szorított kezem miatt az ujjaim kifehéredtek. Dühös voltam. Nem Niallre, még csak nem is Demire. Hanem magamra, hogy egyáltalán beleszerettem. Kezem homlokomra csúsztattam, és ökölbe szorítottam. A francba is már.
Nem tudom, mennyit ülhettem így, de mivel lezsibbadt mindenem, feltápászkodtam, összegyűrődött felsőmet kisimítottam. Jobbnak láttam, ha elmegyek zuhanyozni. 
Kiszedtem a bőröndömből az alvócuccomat, a tusfürdőmet, és elindultam a fürdőszobába.
A villany le volt oltva, tehát nem volt bent senki, de azért szóltam, hogy ne jöjjenek be.
Levettem ruháimat, beálltam a zuhany alá, és elkezdtem engedni a forró vizet. Először jéghideg nedvességet éreztem magamon, amitől kissé felszisszentem. Majd egyre melegebb lett, aminek örültem. A forró víz megnyugtat. Még akkor is, ha ilyen kriminális állapotban vagyok. csak az a kár, hogyha elzárom a csapot, akkor megint visszatér a fájdalom. 
De akkora nagy vízszámlát nem csinálhatok, úgyhogy körülbelül tíz percig áztattam magam, majd elzártam a vizet. Magamra kaptak egy törölközőt, felitattam a vizet magamról, és belebújtam a pizsamámba. Felcsatolt hajamat kiengedtem, és örömmel nyugtáztam, hogy elég tűrhető maradt.
A nappaliba már nem akartam lemenni. Semmi kedvem nem volt Niall társaságában a tv-t bámulni. Inkább szenvedek magamban.
Visszasétáltam a vendégszobába, és lekapcsoltam az égve maradt villanyt.
Bebújtam az ágyba, a takarót magamra húztam, oldalra fordultam és gondolkozni kezdtem, miközben a takaró szélét szorongattam.
Most biztos telefonál boldogan Demivel.. Mindegy is. Hisz sosem szeretne belém. Bennem nincs semmi különleges. Tulajdonképpen a legtöbb sztárhoz csak sztárpár való. Hisz mit mutogassanak mondjuk egy rajongót? Semmi értelme nem lenne. Na jó, mondjuk Maddie és Harry ez alól kivétel, de ki tudja meddig? Lehet két hét múlva mehetek vigasztalni meg istápolni Maddie-t, akinek összetörte egy tinibálvány a szívét. És bármilyen furcsa, féltem, hogy ez be is fog következni. 

                                                   *Maddie szemszöge*

Másnap reggel hál'istennek nem keltettek fel, azzal az indokkal, hogy vért kell venni, így élvezhettem a kilenc óráig való alvást. Te tovább tényleg nem lehetett, mert jött a nővérke.
-Jó reggelt, hogy vagy? - fordult felém, miközben a kis gépekkel ügyködött valamit, utána pedig kicserélte az infúzióm, és behozta a reggelit.
-Egész jól, már valamennyire fel bírok ülni - igen, ez most nálam nagy szó volt, hisz tegnap még szerencsétlenkedtem össze vissza. De akkor ugye műtét után voltam, érzéstelenítő, stb. Viszont mivel kiment az érzéstelenítő hatása, még nagyobb fájdalmak nyilalltak belém. De ez nem akadályozott meg abban, hogy mozogjak is valamit.
-És nagyon fáj még?
-Igen.
-Hozok fájdalomcsillapítót nemsokára, addig idd meg ezt a pohár teát, és ha van étvágyad, egyél is. El ne ájulj - pislogott nagyokat, és kiment újabb pirulákért.
Ránéztem a mellettem lerakott tálcára, amin egy zsemle volt, meg ilyen üveges tea. Hát inkább a házi tea, amit anya hozott. 
Lassan feltornáztam magam ülőhelyzetbe, és a kis éjjeli szekrényre rárakott házi teát vettem magamhoz, felnyitottam, és kortyoltam belőle párat. Ismét finomra sikeredett. Mondjuk egy teafőzéshez nem kell nagy tudomány. Kibontottam a nejlonba csomagolt zsemlét, és beleharaptam. Őszintén szólva már éhes voltam, mert a tegnapelőtti műtét óta, az egyetlen táplálék, amit ettem, 3 darab keksz volt, meg egy pohár narancslé folyadék gyanánt. Egyszóval nem valami sok.
Mire befejeztem, a nővérke vissza is jött, és a kezében szorongatott egy tálcát, amin egy pohár víz, és két pirula volt. Bevettem őket, és kisebb gonddal ugyan, de sikerült is lenyelnem.
Istenem, még egy könyvet sem pakolt nekem anya, hogy valamivel elüssem az időt. Ki tudja, meddig kell még itt maradnom? Bele se gondolok inkább, amennyi sérülésem van.
A telefonom itt volt nálam, ezért írtam Harrynek egy sms-t, amiben ez állt :
'Jó reggelt, szeretlek. Vivi xx'
Vártam pár percet, bár kételkedtem benne, hogy ilyenkor már fent van. 
Szerencsémre igen, mert jött is a válasz.
'Neked is hercegnőm, fogunk bemenni hozzád, amint lehet. Szeretlek. Harry xx'
Akkor ma is jönnek. Azért valamennyire feldobódtam, és próbáltam nem a lábamba hasító fájdalomra koncentrálni. 
Az időd végül azzal ütöttem el, hogy a telefonomon halkan zenét hallgattam - halkan, hogy ne riasszak fel másokat -, és megpróbáltam aludni is, de az nem sikerült.
Pár óra múlva megint bejött a nővér, és jött a rettegett vérvétel. Hát, nem fog jobban fájni, mint tegnap.
Megint sikeresen levette a vérem, amit egy kis üvegcsébe töltött. 
-Egyébként, sok vért vesztettem? - érdeklődtem.
-Igen, elég sokat, ezért vizsgáljuk még mindig, hogy valami rozsda nem-e került bele.
-Értem - bólintottam.
-A főorvosod még bejön nem sokára - közölte, és kiment.
Újabb húsz perc várakozás után, betoppant a doki nagy fehér köpenyben. 
-Szia Maddie. Hogy érzed magad? - kérdezősködött, miközben odahúzott mellém egy széket, és leült.
-Hát eléggé fájnak a végtagjaim. Főleg a lábam - panaszoltam.
-Értem, nos épp ezért akarok veled beszélni. A lábadat még valószínű, hogy meg kell röntgenezni, és valószínűleg megműteni, mert maradtak még benne szilánkok, amiket el kell távolítanunk, és ki kell tisztítanunk a sebet. Körülbelül harmincöt perces műtétről lenne szó.
-Micsoda? - tágultak ki a pupilláim. Még egy műtét? - És még is mikor kerülne rá sor?
-Egy óra múlva.
-Jézusom - kaptam a fejemhez.
-Ne aggódj, ez már nem lesz nagy műtét - próbált megnyugtatni.- Érzéstelenítőt kapsz, altatást mostanában már nem alkalmazunk, mert sokan hunytak el tőle.
Most aztán megnyugtatott. Kivert a víz, de azért bólintottam. Nem ellenkezhetek.
-Rendben, egy óra múlva jövünk, és betolunk a műtőbe - közölte, bátorítóan rám mosolygott, és kiment a kórteremből, halkan becsukva maga mögött az ajtót.
Még egy sms-t írnom kell Harrynek, hogy később jöjjenek. Elküldtem, és öt perc múlva jött is a válasz :
"Mi? Műtenek? Jézusom. Légy erős. Amint lehet, megyünk. Szeretlek. Harry xx'
Pont ezt nem akartam. Hogy aggódjon. Elvégre amióta együtt vagyunk, még arra is rémesen megijed, ha megfájdul a fejem, szóval..

Egy óra múlva jöttek a nővérek, és a főorvosom, és végigtoltak a folyosón, be a műtőbe. Egész végig a kórházi, zöld lepedőt markolásztam. Én pedig rettenetesen féltem.De hisz nincs mitől, azt hiszem. Gerincbe kaptam az érzéstelenítőt, és hamarosan lefelé zsibbadni kezdtem. Nem éreztem semmit, így kezdetét vette a műtét.
Végig nem éreztem semmit, egy kis nővérke, aki nem vett részt a beavatkozásban, ott állt mellettem, és beszélgetett velem, hogy elterelje a figyelmemet.
Tényleg, nagyon kedves volt ez tőle. Hisz rengeteg orvos, ápolónő olyan mogorva, hogy ha kérdezel valamit, már harap. Na mindegy mint látom, itt nem ilyen emberek vannak, és ezt örömmel nyugtáztam.
Az érzéstelenítőt pedig jól adták be, mert nem bénultam le, de azért nem éreztem a beavatkozást.
Tényleg nem volt több harmincöt percnél, de azért örültem, amikor végre visszakerültem a kórterembe. 
A nővérek említették, hogy még egy kis ideig nem fogom érezni a lábaimat, emiatt ne essek pánikba. Egyébként tiszta fura érzés volt. Mintha nem is lenne. Azért bekukkantottam a takaró alá, hogy ellenőrizzem, tényleg meg vannak-e a lábaim, és legnagyobb meglepetésemre ott pihentek a helyén.
Eléggé kifáradtam a műtét alatt, lehunytam a szemeimet, és aludtam egy kicsit, elvégre kipihentnek kell lennem, ha a srácok idejönnek.

-Szerintetek ébredezik már? - suttogta egy hang.
-Nem tudom.
-Szerintem ébredezik.
Ilyen mondatokra tértem vissza a valóságba az álomvilágból. Szememet még nem nyitottam ki, csak a köztük folyt beszélgetést hallgattam. Néha halkan felnevettek valamin, de nem értettem hogy min.
Öt perc múlva úgy döntöttem, hogy elég volt a színlelésből, és nem cukkolom tovább őket, lassan kinyitottam szemeimet, és pislogtam párat. Nehéz volt megszokni az élénken pislákoló fényt, valószínűleg már estefelé lehetett, ezért kapcsoltak világítást.
Jó sokat aludhattam.
Körülnéztem a szobában, és örömmel konstatáltam, hogy ott voltak a fiúk, és Megan is. De az utóbb említett személy csak a kórterem másik végében lévő fotelben üldögélt, és maga elé meredt. 
-Sziasztok - köszöntem végül halkan.
-Szia - szinte egyszerre mondták ki, amitől halkan felnevettem.
-Hogy vagy? - nézett mélyen smaragdzöld szemeivel az enyémekbe Harry.
-Hát..nem érzem a lábam - motyogtam. - De a műtét jól sikerült, legalábbis az orvos ezt mondta.
-Az a lényeg.
-Jaj, vettek tőlem vért és..kriminális volt. Irtózok a tűktől - borzadtam el.
-De a műtéttől nem? - nézett rám értetlenül Zayn.
-De, attól is, csak aközben nem éreztem semmit - bólogattam. - Veletek mi újság egyébként?
-Nélküled nagyon unalmas -vágta rá Harry, mielőtt a többiek megszólalhattak volna.
Sajnálkozó pillantással néztem rá, és megszorítottam összekulcsolt kezeinket.
-Megan, mi a baj? - szóltam hozzá, mert bökte a csőröm, hogy csak ott üldögél, és teljesen befordul.
-Semmi - rántott vállat.
Annyiban hagytam egyenlőre, hisz nem itt mindenki előtt akartam kifaggatni.
Ezért inkább kiküldtem egy kis időre a többieket.
-Srácok kimennétek egy kicsit légyszi?- kérdeztem tőlük, mire ők értetlen pillantással meredtek rám - Csak tíz percre.
Megan bent maradt, a fiúk pedig szép komótosan kisétáltak.
-Gyere ide - paskoltam meg a mellettem lévő széket, jelezve, hogy itt ücsörögjön, ne ott.
Lassan mellém sétált, és leült.
-Na ki vele.
-Niallnak barátnője van - felelte tettetett hanyagsággal, miközben haját átdobta a válla fölött, és üveges tekintettel meredt a falra.
-Mi? - néztem rá értetlenül. - És még is ki?
-Demi Lovato - mondta öt tonna nyers gúnnyal a hangjában. 
-Honnan gondolod?
-Tegnap említették a tv-ben, és beraktak egy csókolózós képet - magyarázta lesütött szemekkel, és ha jól láttam, elmorzsolt szemében egy könnycseppet, mielőtt az kifolyhatott volna. - Valamelyik nap történhetett, mert a fiúk mondták, hogy nincs otthon.
-Istenem - sóhajtottam, mert tudtam, hogy Megannek mennyire bejön Niall. 
-Nem tudom most mi van. De ami a legrosszabb..Holnap bemutatja a srácoknak. Meg mivel én is ott tartózkodom, gondolom nekem is - nem bírta visszafojtani a sírást, ezért halk zokogásba kezdett.
Felültem - igen, már ez nagyon jól megy -, és megöleltem. Ő is ott volt nekem, amikor Harry miatt padlón voltam, én is itt vagyok most neki. Meg amikor csak szüksége van a legjobb barátnőjére.
-És én most nagyon össze vagyok törve - suttogta.
-Én is éreztem már ilyet - nyugtattam. - De figyelj. Ha eddig nem vette észre, hogy mennyire odavagy érte, akkor megérdemel?
-Nem, de akkor is szeretem. Úgy szeretem mint Niall Horant, az ír fiút, aki imád enni, és nevetni, és nem úgy mint Niall Horant a One Directionból - fakadt ki, ami engem is meglepett. Hisz eddig olyan rajongó volt, hogy bármit megtett volna, hogy találkozzanak, most meg már úgy szereti, mint magát az embert, és nem a sztárt. Ez igazán meglepő, ugyanakkor fantasztikus dolog.
-Ez egy olyan megnyilvánulásod volt, amit soha nem fogok elfelejteni - csillantak fel szemeim büszkén.
A lelkizésünket az szakította meg, hogy a fiúk ismét bejöttek, de már csak elbúcsúzni, mert a nővér közölte, hogy lejárt a látogatási idő. Kicsit szomorúan köszöntem el tőlük, főleg Harrytől. Szenvedélyesen megcsókolt.
-Szeretlek - suttogta a fülembe.
-Én is.
Még egy gyors puszit nyomott a homlokomra, a többiek is elköszöntek, és kimentek. 
Szegény Megan. Most nem irigylem, ugyan is az ilyen elég rossz helyzet.
De tudom, hogy meg fogja oldani valahogy. 
Álomra hajtottam a fejem, és nem törődtem a valósággal.