13. fejezet Harry

Másnap szokatlanul korán keltem, de nem elég korán ahhoz, hogy még elköszönjek újra Megantől. 
Kikászálódtam az ágyamból, és az ablakomhoz sétáltam, miközben hajamba túrtam. Kinéztem, és láttam, hogy esik az eső. Remek, még egy ok, hogy teljesen lelombozott legyek. 
Függönyömet megigazítva elléptem az ablaktól, és a fürdő felé vettem az irányt. Miután normális kinézetűnek állapítottam meg magam, rájöttem, hogy a hajam úgy van, ahogy felkeltem, és az Isten odateremtette. Szétálló, kusza hajszálaimat kifésültem, és magasan lófarokba kötöttem. Pár tincset pedig szabadon hagytam. 
Miután kész lettem, lekullogtam a lépcsőn. Anya otthon volt, mert szombatonként zárva vagyunk.
-Ma elmegyünk bevásárolni a sulira - közölte, és belekortyolt kávéjába.
-Úristen, tényleg, jövőhéttől suli - kaptam fejemhez, és leültem az egyik székre, hogy el ne ájuljak. A suli, és az émelygés miatt. Az utóbbit megszüntettem azzal, hogy megettem egy brióst, és ittam egy kávét anyával. 
A suli..Ha elkezdődik, a szokásosnál is kevesebbet fogom látni Harryt, meg persze a többieket. Mi lesz akkor velem? Beleőrülök. Hisz minden nap, délelőtt suli, délután tanulás, akkor meg meg mikor szakítsunk egymásra időt? Neki a sok próba..
Na meg persze Megan nélkül az utolsó év. A 12.d nélküle. El sem tudom képzelni. És ő hogy fog beilleszkedni?
Ezen kár gondolkoznom..A tanulásra is muszáj lesz koncentrálnom, hiszen ez az érettségi éve.
Anyával nemsokára elindultunk, hogy bevásároljunk a jövő heti iskolakezdéshez. 
Ilyenkor mindig hülyéskedtünk a sok barbi-s, meg pókemberes eszközökön, de most valahogy nem tudtunk. Túl fagyos volt a hangulat. Az, hogy Megan elment, csak feszültséget , és szomorúságot hagyott maga után.Igazából sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Hogy egyszer csak felszívódik, és eltűnik. Meg miért pont Kanada?
Míg ezen törtem a fejem, észre sem vettem, hogy majdnem belementem egy vevőbe.
Csúnyán nézett rám, és fortyogva kikerült.
Az is eszembe jutott, hogy holnap lesz a születésnapom. A tizennyolcadik születésnapom. Istenem, öregszem. Harry pedig jövő februárba tizenkilenc. Még egy év sincs köztünk. Hű.
Róttuk az utcákat, táskákkal a kezünkben. Anya mindenkinek mosolyogva köszönt, én pedig lehajtott fejjel loholtam utána, és egy-két ismerősnek odamotyogtam egy köszönés félét.
Teljesen befordultam. Azon kezdtem gondolkozni, hogy az emók nem is olyan szörnyűek. 
Sosem voltam még az, de most túl sok minden összejött, hogy kipróbáljam. De anyával csaknem tehetem meg ezt. Meg Harryvel sem.
Elhessegettem a fejemből ezt a furcsa gondolatot, és inkább tartottam a lépést anyával, aki egy kicsit lehagyott. Na szép, az anyja fittebb, mint a lánya. Halványan elmosolyodtam ezen, és beértem.
Boltról boltra mentünk, és összeszedtünk mindent, ami szükséges a sulihoz. 
Délre végeztünk, és fáradtan értünk haza. 
-Faith-tel mi van egyébként? Alig látom - forgattam a szemem, miközben előre engedtem anyát az ajtóban.
-A testvéred eléggé maga alatt van, de nem mondta el, hogy miért. Megkérdezhetnéd tőle - bökött mellkasomra.
-De hát miért, amikor ő sosem érdeklődik felőlem? Miért én legyek mindig a jó kislány, aki előbb unja meg a beszédszünetet? - hitetlenkedtem, mire anya csúnyán nézett rám. Megadóan letettem a cuccokat a kezemből, és felbaktattam az emeletre. Faith szobája előtt megálltam, és vettem egy mély levegőt. Igazából, még csak egyszer voltam a szobájában. De nem olyan rossz, mint amilyennek el lehet képzelni.
Bekopogtam, és vártam. Vártam, hogy ordibálva elküld a fenébe, vagy beenged.
-Mit akarsz? - jött egy mogorva hang.
-Be-bejöhetek? - kérdeztem bizonytalanul.
-Felőlem. 
Az igen. Faith beenged a szobájába. Benyitottam, és beléptem a szobájába. Egy kicsit barátságtalan volt, de ilyen Faith stílusa. El kell fogadni. 
-Zárd be az ajtót - förmedt rám, én pedig ijedten becsuktam. Komolyan, ilyenkor nagyon ijesztő.
-Mi a baj? - ültem le az ágya szélére. A fotelban ült, és valami magazint olvasott, de látszott rajta, hogy nem nagyon érdekli, ami benne van. Csak meredt az újságra. Nagyon ritkán láttam már megtörni, de akkor nagyon. Olyankor nagyon furcsa őt látni.
-Semmi - gondoltam, hogy ezt a választ adja, kibújva az igazság alól.
-Na persze.
-Mit érdekel az téged? - motyogta. Ilyen mogorva embert..
-Talán azért, mert a testvérem vagy? - meredten néztem ki az ablakon, azt várva, hogy megnyílik-e, vagy sem. Az előbbi volt a valószínűbb.
-Nem lehetne ezt a beszélgetést lezárni? - állt fel, és kezdett el toporogni mérgesen. Dühkitörés készülőben.
-Nem - tartottam magam az elhatározásomhoz, miszerint kiderítem mi a baja már ennyi ideje. Úgy érzem, hogy valami fiúügy van a dologban.
-Faith nem békülhetnénk már ki? 10 éve megy a vitánk. Nem fejezhetnénk be végre? - kérdeztem idegesen, mert én már tényleg békülni akartam.
Nem szólt semmit, hanem körmét kezdte tanulmányozni, mintha valami nagyon érdekes lenne rajta.
-Faith, te is tudod, hogy nem az én hibám volt. Tudta, hogy nem gondolom komolyan - próbáltam neki elmagyarázni, hogy nem azért ment el aznap este feldúltan, mert én azt mondtam neki, hogy utálom, hanem mert elege volt a folytonos veszekedésből.
-De..
-Faith, azért hagyott ott csapot-papot az nap este mert ideges volt a sok veszekedés miatt. A baleset pedig csak szörnyű véletlen volt - fakadtam ki. - Én örültem volna a legjobban, ha haza is jön, mert valahogy ki kellett volna engesztelnem. De elkéstem. És ez örökre nyomja a szívem, de attól nem én vagyok a hibás.
-Tudom - sütötte le a szemét.
-Tessék? - kérdeztem vissza, hisz annyira meglepődtem. Beismert valamit? Egyszer az életben?
-Azt mondtam, hogy tudom.
-Hallottam, csak hihetetlen volt a te szádból hallani egy ilyet - kacsintottam.
-Annyira tudni akarod? - nézett fel rám, én pedig bólintottam.
-Szakított a pasim - mondta tettetett hanyagsággal.
-Neked volt pasid? - hüledeztem, ugyanis ilyesmit sosem oszt meg senkivel. Így érthető, hogy halvány lila gőzöm nem volt róla, hogy ez a baja.
Megforgatta szemeit, és elfordult.
-Mikor jöttetek össze? - kíváncsiskodtam, hisz, ha már elmondja, mondjon el mindent.
-Egy éve, és pár napja szakított.
-Hű, akkor az elég komoly kapcsolat lehetett - ismertem be, hisz egy év nem olyan kevés idő.
-Nem..tudsz rólam mindent. Ahogy senki sem - tért át egy teljesen más témára.
-Hogy érted ezt?
-Drogoztam. Már nem, de régebben igen. Ő vitt bele ebbe az egészbe - motyogta. Miért mondja ezt most nekem el? Amikor bennem bízik a legkevésbé?
-Jézusom. Leszoktál?
-Igen, nehezen le. Azért szakított velem, mert nem akartam olyan lenni mint ő. Nem akartam egy elmeháborodott, drogos, füves, alkoholista gettós lenni - meredt maga elé üveges tekintettel, miközben értetlenül felnevetett.
-Sosem nyíltál meg senki előtt még így - értetlenkedtem. - Egyébként..szeretted?
-Ezeken kívül igen. Mert amúgy amikor magánál volt, jó fej volt. De így..
-Megértelek, én.. - kezdtem, de a szavamba vágott.
-Hogy érthetnél meg? Hogy, amikor nem is élted át azokat, amiket én? Megvert, kihasznált, mégis szerettem. Leitatott, és még akkor is szerettem - ordítozott.
Nem szóltam semmit, csak lehajtottam a fejem. Sosem adta ki magából a gondokat, hát most itt a lehetőség. Inkább velem ordibáljon, mint hogy valami hülyeséget csináljon.
-Igazad van, nem is érhetem meg. De legalább itt vagyok, hogy meghallgassalak. És fordított helyzetben ez nekem sokat jelentene.
-Igazad van - temette homlokát kezeibe.
-Most inkább kimegyek - mutattam az ajtó felé, és felálltam.
-Maddie - szólt utánam, mire hátrakaptam a fejem, és kérdőn néztem rá.
-Egész jó tesó vagy..a magad módján - mosolyodott el, mire felnevettem.
-Tudod mit? Te is - vigyorogtam, és egy kicsit magára hagytam. Végre, az első olyan beszélgetésünk, amit nem veszekedtünk végig. Hurrá.
Miután becsuktam magam mögött az ajtót, a nappaliba siettem anyához.
-Na? - érdeklődött, de én csak annyit mondtam, hogy szakított vele a barátja. A drogos részt nem mertem neki elmondani. Különben is ha már leszokott, akkor nem olyan lényeges.
Csengetésre lettem figyelmes. Anya megindult, én pedig utána szóltam.
-Hagyd csak, megyek én - és már az ajtó előtt is termettem.
Kinyitottam az ajtót, és teljesen megdöbbentem. Harry állt az ajtó előtt, hatalmas mosollyal az arcán, és egy nagy csokor rózsával támasztotta a falat. Istenem minden egyes alkalommal, amikor látom, egyre helyesebb.
-Szia szépség - csókolt meg, és adta át a virágokat.
-Köszönöm - mosolyogtam.
-Nagyon hiányoztál.
-Te is nekem -öleltem át szorosan - De hé, mi lesz velünk, ha több hónapra el kell válnunk? Mikor már 2 nap után is..
-Nem tudom.
-Ó, milyen illetlen vagyok, gyere be - tessékeltem be a nappaliba. - Itt az ideje, hogy bemutassalak anyának, hivatalosan is.
-Ezt előbb nem nekem kéne megtennem? Mondjuk Holmes Chapel nem itt van, de..- mosolygott.
Legyintettem egyet, és elindultam a konyha felé, magam után húzva Harryt.
-Anya - kiáltottam, mire anya kijött a konyhából egy fakanállal a kezében.
-Anya, ő itt Harry, a barátom. Tudom, hogy már találkoztatok, de..
-Jó napot - köszönt Harry, és legnagyobb meglepetésemre anya is ilyen közvetlenül elegyedett vele beszélgetésbe.
Amíg ők leültek a nappaliban, fura mosollyal az arcomon indultam el a konyhába, hogy főzzek kávét. Nem is gondoltam, hogy anya ilyen jól ki fog jönni vele.
Felpakoltam egy tálcára a kávékat, és visszamentem hozzájuk. Letettem az asztalra, és leültem Harry mellé. Rám mosolygott, én pedig viszonoztam.

Beszélgettünk és beszélgettünk és beszélgettünk. Én már inkább kettesben lettem volna vele, úgyhogy megszakítva az eszmecserét közbeszóltam.
-Anya, mi most felmennénk Harryvel a szobámba - mutattam az emeletre, és megfogtam csodás barátom kezét.
-Oké értem én. De semmi hülyeség - rázta a fejét rosszallóan, mire mindketten felnevettünk.
-Nem, dehogyis.
Még mindig mosolyogva baktattunk fel a lépcsőn, be a szobámba.
-Szép szoba - jegyezte meg Harry, és lehuppant az ágyra. Otthon érzi magát, mi tagadás. De mit számít? Levetettem magam mellé, és lefeküdtem.
-Megan elment - temettem arcom kezeimbe.
-Komolyan? - döbbent meg, és mellém feküdt.
-Aha..Elköltözött Kanadába. És fogalmam sincs, mi lesz velem nélküle. És hétfőn suli is - panaszkodtam.
-Kanadába? Sajnálom - görbült lefelé ajka. Közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt.
-Mondtam már, hogy szeretlek? - mosolyodtam, és felültem.
-Egy párszor - kacsintott. - Egyébként én is, nagyon.
-Mi lesz, ha elmentek? - hoztam fel a témát, mert ez már régóta nyomta a lelkem.
-Őszintén? Fogalmam sincs. De az biztos, hogy nem foglak tudni itt hagyni  - húzta el a száját, én is ezt tettem.
-Pedig muszáj lesz - böktem meg a mellkasát.
-Tudom - suttogta, és megpuszilta a fejem.
-De én örülök, hogy most itt vagy.
-Én is - nevette el magát. - Mesélj valamit.
-Valami.
-Hű, de vicces valaki. Na de komolyan - olyan édes amikor így mosolyog. És mindig elveszek azokba a mélyzöld szemekbe, Istenem..
-Hát most minden rosszul alakult, de legalább te itt vagy nekem - bújtam hozzá, ő pedig szorosan átölelt.
-Nem tudod, mekkora kincs vagy - suttogta a fülembe, mire akaratlanul is felnevettem. Én? Kincs? Ugyan már.
-Haha persze - olyan értetlenül nézett rám, mint annak a rendje szóval meg kellett magyaráznom, de a fuldoklástól ez nehezen ment - Én? Kincs? Semmi különleges nincs bennem Harry.
-Dehogynem, csak magad sem tudod - hallgattatott el egy csókkal. 
-Hát..neked elhiszem - néztem rá.
-Helyes - bólogatott hevesen.
Belenéztem szemeibe, de nagy hiba volt, mert azt hittem mélyen elájulok. Csillogtak az örömtől. 
-Csak nem zavarba hoztalak? - csúszott közelebb, én pedig hátrébb.
-Á..dehogy..Áá - leestem az ágyról, Harryt pedig húztam magammal, hogy ne csak nekem legyen kínos. Mikor mindketten a földön landoltunk, hangosan felnevettünk.
-Látod? Szerencsétlen is vagyok, és.. - kezdtem, de elhallgattatott.
-Lehet, de az én szerencsétlenem - hangsúlyozta ki az én szót.
-Ez a tudat megnyugtató. De nincs kedvünk visszamászni az ágyra, minthogy itt fetrengjünk?
-Nekem itt is jó.
-Ahogy gondolod - nevettem mellkasába, ő pedig derekamat ölelte. - Meg tudnám ezt szokni - csúszott ki a számon, fülig vörösödtem.
-Én is. Ha tehetném, az egész napomat veled tölteném.
Az ezt követő tíz percben nem szóltunk semmit. De ez nem kínos, hanem abszolút jóleső csend volt. Örültem, hogy most itt van. De féltem is, hogy egyszer csak eltűnik. Hogy felébredek az álmomból, és ő nem lesz itt.
-Még mindig nem hiszem el, hogy engem választottál - sóhajtottam.
-Pedig nem ártana.
-Harry -fordultam felé.
-Tessék?
-Ígérj meg valamit.
Kérdőn nézett, én pedig belekezdtem.
-Ígérd meg, hogyha mi szakítunk, amitől nem mellesleg rettegek, vagy történik valami, akkor olyan lánynak add a szíved, aki megérdemli. Én csak azt szeretném, ha - nyeltem egy nagyot, és letöröltem az arcomról pár könnycseppet.
-Shh. Ne beszélj butaságokat - fogta meg a kezem, és megszorította.
-Cs-csak ígérd meg.
-Haj, megígérem - mosolyodott el, és letörölte megint lefolyó könnyeimet az arcomról.
-Köszönöm, most így megnyugodott a lelkem.
-Ennek örülök. 
A csendet telefoncsörgés zavarta meg. Harry előkotorta a zsebéből, és felvette.
Miután letette, elrakta a mobilját, én pedig kérdőn néztem rá.
-Liam volt. Kérdezte hogy hol vagyok - felelte egyszerűen.
-Értem. De nehogy elmenj - néztem rá kétségbeesetten.
-Nem fogok - nevetett fel rémült arcom láttán. Haha, biztos viccesen festhetek.

Az idő további része rettentően gyorsan telt. Nem beszéltünk sokat, csak örültünk egymás társaságának. 
-Mikor látlak újra? - kérdezte és felült.
-Amikor csak akarsz. Ez milyen kérdés volt? - mosolyogtam rá.
-Akkor, holnap kettőkor érted jövök. De most mennem kell.
-Muszáj? - görbült lefelé szám széle.
-Persze ha nem akarsz akkor nem jövök - nézett kissé meglepetten, és szomorúan, én pedig észrevettem, hogy kissé kétértelmű volt.
-Már mint, úgy értettem, hogy muszáj elmenned? - javítottam ki magam.
-Ja - arca újra kisimult, és a mosoly miatt a gödröcskéi is megjelentek. - Sajnos igen. Ne haragudj.
-Nem, nem haragszom, ha menned kell, nem tartalak vissza - motyogtam, és felkászálódtam.
fekete bőrdzsekijét felvette az ágyról, magára borította a telóját pedig zsebre vágta. Hihetetlenül menő volt, én pedig féltem, hogy elájulok. 
Komolyan egyre helyesebb.
Ámuldozva kikísértem, Harry még váltott pár szót anyával. Már most látszik, hogy jól kijönnek majd egymással. Legalábbis remélem.
Az ajtóban még elköszöntünk egymástól, nyomott 2 hosszú csókot ajkaimra, és mosolyogva elment. Elment..még jó, hogy nem örökre.
Becsuktam az ajtót, és mosolyogva beszédelegtem a konyhába. 
-Kislányom, elvarázsol téged ez a fiú - rázta meg a fejét, de azért mosolygott.
-Pöppet - mosolyogtam, zavarban voltam.
-Pöppet persze. Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem helyes, és nem kedves, és jószívű.. - kezdte sorolni.
-Hé anya. Harry az én barátom. Ne hajts rá - nevettem fel.
-Ne szemtelenkedj velem te gyerek - csapott a karomra a fakanállal. 
-Áú. Ha most Liam itt lenne.
-Miért?
-Á semmi. Na de megyek, elteszem magam holnapra. Jó éjszakát - ásítottam.
-Neked is drágám.
Felslattyogtam a szobámba, és a fürdőbe vettem az irányt.
Egy forró zuhany után belebújtam a pizsamámba, hajamat kontyba kötöttem, és előszedtem a laptopomat.
Megnéztem az e-mailjeimet, és a közösségi portálokat, de mindenhol csend van. Így hát hamar ki is kapcsoltam, és jobbnak láttam, ha alszok. Lekapcsoltam az éjjeli lámpám, bebújtam a takaróba, és megpróbáltam Harryvel álmodni.