17. fejezet

Na, meghoztam az új részt, kicsi késéssel. De az előzőre csak 5 kommentet kaptam.:( Kommenteljen az, aki olvassa, mert így nemtudom, milyen. Egyébként túl léptük a 11.000 látogatót. Szeretném, ha rendszeres olvasónak iratkoznátok.:) 8 komment, és következő. Jó olvasást!:)<3 xx

Harry átjött, mert holnap indulnak Amerikába. Nagyon hiányzott már, és bele sem mertem gondolni, hogy még mennyire fog. 
-Nagyon fogsz hiányozni - adtam tudtára, hogy kis híján bele fogok pusztulni. És ennél még csak több időt kell majd kibírnunk egymás nélkül. 
-Te is nekem, nagyon. Nem lehetek majd mindig itt veled, ez igaz. De mindig szeretni foglak - nézett mélyen a szemeimbe, és közelebb húzott magához, ami rettentően jól esett.
-Szeretlek - mosolyogtam rá, és belenéztem mélyzöld szemeibe.
-Én is szeretlek - nyomott egy puszit a fejemre, és állát a homlokomnak döntötte.
-Tudod, az amerikai lányok többsége szép..Szebbek nálam - könyököltem fel a kanapén, és kissé hátrébb húzódtam, majd félve néztem fel rá. 
-Megint itt tartunk? - sóhajtott fel, és felült. Éppen szólásra nyitotta a száját, de félbeszakítottam.
-Csak félek - suttogtam, ajkaimba harapva. Nem szerettem a bizonytalanságomról beszélni neki. De egy hónap elég sok idő, és ennél még csak több lesz. Bízok benne, de ez mindenkivel megeshet. 
-Értem én..Tehát nem bízol bennem - hajtotta le a fejét. 
-Nem erről van szó..Én csak.. - kerestem a szavakat, de nem találtam kifogást.
-Elegem van már az állandó nyafogásodból. Akár hányszor elmegyek valahová, rögtön azon kezd kattogni az agyad, hogy megcsallak-e. Tudod, egy párkapcsolat a bizalmon alapszik. Én bízom benned, de úgy látom ez nem kölcsönös - emelte fel a hangját, hirtelen felpattant a kanapéról, és pulcsiját a kezébe fogva kiviharzott az ajtón. Most akkor mi van? Tehetetlenül ültem, földbe gyökerezett lábakkal. Nem mehet el ilyen könnyen. Erőt véve magamon felálltam, és meginogva közeledtem az ajtó felé. Feltéptem a kilincset, és utána néztem.
-Harry - próbáltam kiabálni, de a könnyeim miatt nem igazán sikerült. Torkom összeszorult, és levegőt sem kaptam. Leroskadtam a lépcsőre, és csak bámultam utána. Mindig mindent elrontok. Amikor már azt hittem, tényleg elmegy, visszafordult. Felkaptam a fejem, és feltápászkodtam. Mikor hozzám ért, átfogta a derekam.
-Ne haragudj - szólt, és szorosan magához ölelt. Nem mondom, hogy nem fájt az, amit mondott. De most nem arra koncentráltam. Hanem arra, hogy egy hónapig ugyan nem látom, de most itt van, és ki kell élveznem minden vele töltött másodpercet. Sztár, utaznia kell.
-Te ne haragudj - szippantottam be pólója illatát. Legszívesebben meghaltam volna a karjai között akkor. Mert igaz, hogy szoktunk veszekedni, de amikor kibékülünk..azok a pillanatok felbecsülhetetlenek. Harry összekulcsolta ujjainkat, és vezetni kezdett.
-Hova megyünk? - pislogtam döbbenten, és követtem.
-Majd meglátod - kacsintott, és mosolyra húzta ajkait, gödröcskéi pedig megjelentek. Egész úton Harryt csodáltam, így néhányszor meg is botlottam, de szerencsére Harry időben megfogott.
-Mi az? - kérdezte kissé feszengve, kínos mosollyal arcán, amikor már tíz perce csak őt bámultam. 
-Semmi - kaptam el a tekintetem, és fülig vörösödtem.
-Aha persze - vigyorgott. Közelebb hajolt, és megcsókolt. A lepkék a gyomromban életre keltek, és felforgattak mindent. Ilyenkor nem tudok tisztán gondolkozni.
-Na? Most már elmondod, mi volt rajtam, ami annyira érdekes?
-Csak te magad - sütöttem le a szemeimet. 
-Ó értem - vakarta meg tarkóját, tuti zavarba jött. Lenéztem egymás mellett himbálózó kezeinkre, és összekulcsoltam őket. 
Harry arra az eldugott kis helyre vitt, ahol elbújhatunk a külvilág elől, és csak egymásra koncentrálhatunk. Természetesen nem csalódtam, amikor megpillantottam a helyet. Már az is eleve boldogsággal töltött el, hogy kettesben lehetek Harryvel, de hogy mindig meglep, hát ezekért a pillanatokért érdemes élni. Egy kis pokróccal volt letakarva a kicsit nedves fű, rajta piknikkosárral, és rózsaszirmokkal. Másnak nem éppen a legromantikusabb, de nekem az volt. Azért, mert ő csinálta, és azért, mert csak kettőnknek. Leültünk a pokrócra, és Harry rögtön ki akart szolgálni. 
-Na, hoztam epret, és csokiöntetet - kacsintgatott, mert tudta, hogy azt imádom.
-Hm, nem csalódtam. Mindent megjegyzel, amit említek? - böktem a mellkasára, és kérdőn néztem rá.
-Valahogy a veled kapcsolatos információkat akaratlanul is tárolja az agyam.
Lesütöttem a szemem, éreztem, hogy fülig vörösödök. A pulcsim ujját nyújtogattam, és zavartan rámosolyogtam Harryre.
Elképesztően hamar elfogyasztottuk a csokis epret, kicsit szomorúak is voltunk, amikor az utolsó egy-egy szemet adtuk egymás szájába. 
Közeledett az este, az égbolt hamarosan sötétedni kezdett. Hátradőltem, és az eget kezdtem kémlelni. Harry ugyanígy tett, lefeküdt mellém, miközben ujjainkat összekulcsolta.
-Tudod, még mindig elszoktam tűnődni azon, hogy mivel érdemeltelek én ki - sepertem ki egy szemembe lógó hajtincset az arcomból, és felé sandítottam.
-Ezt inkább én mondhatnám - mosolyodott el, és magához húzott. Egy puszit akart adni az arcomra, de én elfordítottam a fejem, így szájra puszi, majd hosszas csók lett belőle. 
Kis idő múlva megjelentek a csillagok, mi pedig háton fekve próbáltunk alakzatokat felfedezni bennük. Viccesebbnél viccesebb csillagképeket kombináltunk ki, és persze nem tudtuk sokszor beleképzelni egymásét a csillagokba, de azért elszórakoztunk. Tudom, elég régóta vagyok már együtt Harryvel. De csak most érzem igazán stabilnak, és biztosnak a kapcsolatunkat. Elvégre több hónapja voltam már együtt vele. Belátom, már nem csak egy nyári kalandnak ígérkeztem neki. Talán sokszor túlgörcsölöm a dolgokat, és mindig mindent előre eltervezek. Pedig néha jobb lenne egyszerűen csak sodródni az árral.

                                                                           ~*~
Másnap szokatlanul korán ébredtem, mert látni akartam még a fiúkat az indulás előtt. 10 órakor száll fel a gépük, így volt még három órám. A fürdőszobába trappoltam, és belenéztem a tükörbe. Hát, rossz döntés volt. Úgy néztem ki, mint egy zombi. A szemeim karikásak voltak a kialvatlanság miatt, a hajam, vagy nevezném inkább úgy, hogy a hajnak hívott szénakazal a fejemen iszonyúan rémesen állt. Hát, ha ilyen kinézettel ott állnék sötétben valaki ágya mellett, és az illető felkelne, garantáltan szívbajt kapna.
Hajamat kifésültem - párszor megállt benne a fésű, de sikerült - és felrángattam magamra futó lépésben a kedvenc felsőmet, amit Harry vett nekem. Hozzá egy csőszárú farmert, és a "H" betűs nyakláncomat, ami minden napos szerelésem kiegészítője volt. Mivel hajam még mindig nem állt sehogy, gyorsan kivasaltam, és sminkelés után lementem a konyhába.
Faith komor tekintettel meredt maga elé, gondoltam, ilyenkor nem tanácsos zavarni, tehát egy laza "Jó reggelt"-tel lerendeztem őt. Visszamorgott egy köszönés félét, és újra gondolataiba merült. Elvettem a tálból egy almát, és azt rágcsálva vettem elő a telefonom, és hívtam Harryt.
-Szia - köszöntem vidáman. Muszáj volt vidámnak lennem, nem láthat most szomorúnak.
-Szia - éreztem a hangján, hogy mosolyog.
-Figyelj találkozhatnánk még indulás előtt? - harapdáltam ajkaimat.
-Persze, most akarok érted menni, és a közös házunkba még elviszlek. Ott lesznek a fiúk is.
-Oh, nagyon jó lesz. Várlak - mosolyogtam, és bontottam a vonalat. Kétségtelen, Harry a legjobb dolog, ami valaha is történt az életemben.

Harry Hamarosan megérkezett, én pedig kis híján ledöntöttem a lábáról, amikor a nyakába ugrottam. Hosszú csókot nyomott az ajkaimra, majd kissé hátrébb húzta a fejét és rám mosolygott, majd lazán megkérdezte:
-Mi újság?
-Semmi különös - feleltem zavartan, és cipőm orrát kezdtem tanulmányozni.
-Nagyon csinos vagy - mért végig csillogó szemeivel, elérve, hogy újra fülig vörösödjek.
-Köszönöm. Te is nagyon jól nézel ki.
-Köszi - mosolygott rám, gödröcskéi megjelentek. Kézen fogott, és kihúzott az ajtón.
-Majd jövök - szóltam vissza Faith-nek, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Az út csendesen telt, mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Időközben az eső is eleredt, aminek nem nagyon örültem, mert egész napra megbélyegezte a kedvem. Csendben néztem az ablakon legördülő esőcseppeket. Tíz perc kocsiút után Harry leállította a motort, kiszállt, megkerülte az autót, és még mielőtt kiszállhattam volna, kinyitotta nekem az ajtót.
Zavartan rámosolyogtam, és fülem mögé tűrtem az egyik hajtincsemet, amit felkapott a szél.
Hatalmas ház volt a fiúk közös lakása, ez tagadhatatlan. De belül amekkora nagy, olyan rumlis is volt. Ruhák szétdobálva, chips szétszóródva. Teljesen nem úgy nézett ki, mint akik most egy hónapra itt hagyják a lakást.
-Kicsit kupi van - vakarta meg a fejét Harry, és kínosan rám mosolygott. Vigyorogva legyintettem egyet, és megkérdeztem, hol van a többi fiú.
-Itt vagyunk - ordította Louis, és a fiúkkal a nyomában lecsörtetett a lépcsőn. Mindenki kezében bőröndök voltak, amiket szinte lehajítottak az ajtó elé. Végül is, volt még két és fél óra, de azért lassan el kellett volna indulniuk. 
-Na mi újság Maddie? - lépett mellém Zayn, és vigyorogva átkarolta a vállam. Igen, vele szorosabb a baráti viszonyom, mint a többiekkel. Talán, mert vele beszélgettem Harryn kívül a legtöbbet.
-Hiányozni fogtok - löktem oldalba, és próbáltam elviccelni, de belül egyébként égetett a csalódottság, és a fájdalom...és ennél még csak több időt kell kibírnom nélkülük.
Mindegyik fiúval beszélgettem egy kicsit, és meglepetésemre volt még sok olyan dolog, amit csak most tudtam meg róluk. Elég érdekes, és furcsa dolgokról volt szó, de gondolhattam volna. Végig mosolyogtam, és azon voltam, hogy ne bőgjem el magam.
A reptérre kikísértem a fiúkat, és megbeszéltem anyával, hogy háromnegyed tízre értem jön.
A fiúk bérelt limuzinja vitt ki minket a reptérre. Az út itt is csak csendben, és unalmasan telt.
Harry mellett ültem, ujjainkat összekulcsolva pihentettük Harry térdén.
Amikor megérkeztünk, a fiúk kiszedték, jobban mondva kiráncigálták a csomagjaikat. Szomorú mosollyal arcomon baktattam Harry mellett. Fotósok hada szállt rá a fiúkra, én pedig zavartan ácsorogtam, amíg válaszoltak pár kérdésre, és a cipőm orrát bámultam. Ám a következő kérdés hallatán Harryre pillantottam.
-Ő itt a barátnőd? - bökött rám mosolyogva egy riporter.
-Igen, ő a barátnőm, és mindennél jobban szeretem - húzott magához Harry, és megpuszilta a fejem, mire engem elöntött a forróság. Nagyon örültem, hogy így felvállal engem ennyi újságosnak, és paparazzinak. 
Sokat nem időztünk, mentünk tovább jegyet váltani, mert szorított az idő. Őszintén, én is szívesen elmentem volna, velük, de sajnos ez nem volt lehetséges.
Mivel a gép tíz perc múlva indult, hamarosan indulniuk kellett felszállni a repülőre. Következik a búcsúzkodás..Hurrá a 'kedvencem'.
-Hiányozni fogsz  - kapaszkodtam Harrybe, nem akartam elengedni.
-Nekem is nagyon - szorított magához, miközben hátamat simogatta. - De egy hónap, és találkozunk. Viszont valamit oda akarok adni, erre a pillanatra tartogattam.
Egy dobozkát húzott elő a sebéből, szép piros selyemmel volt lefedve.
-Köszönöm - vettem el, és kinyitottam. Egy gyönyörű karperec volt benne, egy szív, és egy örökké jel kapaszkodott egymásba. 
-Ez nagyon szép - néztem fel rá, és megpusziltam - Köszönöm.
-Igazán nincs mit.
-Figyelem, a gép hamarosan felszáll. Kérek mindenkit, hogy üljenek fel a járműre - szólt egy női hang a hangosbemondóból.
-Mennem kell - suttogta a fülembe, és egy hosszú csókot nyomott ajkaimra. A könnyek patakokként kezdtek folyni az arcomon, és még utoljára megszorítottam, majd elengedtem. A többi fiút is megöleltem, és jó szórakozást kívántam.
Egy utolsót integettek mind az öten, és felszálltak. Integettem utánuk, egészen addig, amíg fel nem szálltak, és már csak egy kis pontot láttam az egész repülőből. Aztán visszabaktattam a parkolóba, és megkerestem a kocsinkat. Anyu már várt, ezért sietősre fogtam lépteimet, és bevágódtam az anyósülésre, de előtte letöröltem a könnyeimet.
-Nehéz? - csak ennyit kérdezett, és én ebből mindent megértettem.
-Eléggé - húztam el a számat. Egy hónap, elég sok idő. Bár a suli miatt gyorsabban elmegy majd, remélem.
-Tudom, de megmondtam neked, hogy egy sztárral együtt lenni nem fenékig tejfel - nézett rám anya, amolyan "én megmondtam" tekintettel, mire lesütöttem szemeimet.
-Tudom - suttogtam, és a pulcsim ujját kezdtem nyújtogatni.
-Fülig szerelmes vagy belé igaz? - mosolygott rám megértően.
-Nagyon - mosolyogtam vissza, és bólintottam. Kezdtem egyre nagyobb gombócot érezni a torkomban, és amikor hazaértünk, rögtön a szobámba rohantam.
Sírást elfojtani, hogy erősebbnek tűnj, az egyik legnehezebb dolog. Fel s alá járkáltam, miközben kitört belőlem a zokogás, amit képtelen voltam visszatartani.

Nem maradtam nyugton, felkaptam a táskámat, és letrappoltam a lépcsőn.
-Majd jövök - kiabáltam vissza, és becsuktam magam mögött az ajtót. El kellett mennem a temetőbe. Végig rohantam, megtelt hideg levegővel a tüdőm, de ez sem számított. Mikor megpillantottam a temető kapuját, lassítottam, és valamivel normálisabb tempóban baktattam.
Amikor beértem, megkerestem apa sírját. Leültem a földre, mit sem törődve azzal, hogy koszos lesz a nadrágom, vagy kimarnak az ágak. Csak ültem, és bámultam magam elé. Semmibe meredő pillantással gondolkoztam az élet dolgain. Idő előtt vesztettem el, túl hamar. Ennek pedig nem így kellene lennie. De a dolgom megtörténnek, akaratunk ellenére is, legyen az jó, vagy rossz. Nem tehetsz ellene semmit. Ez a legzavaróbb az egészben.
Körülbelül fél óra telt így el, amikor nedvességet kezdtem érezni a karomon, és az arcomon, egyre gyakrabban. Égre emeltem a tekintetem, és sóhajtva nyugtáztam, hogy esik, és csúnya viharfelhők díszítik az eget. Felálltam, és a magammal hozott virágot letettem a sírra, de aztán meggondoltam maga, mert ez így mégis csak illetlen. Fogtam a rózsát, és a vázába tettem.
-Szeretlek apa - suttogtam, és elindultam a kijárat felé. Haza pedig a változatosság kedvéért, futottam, hogy ne ázzak bőrig. De hiába, a csúnya esőfelhők utolértek, és teljesen eláztam.

Amikor beléptem a házba, levettem a cipőm, felmentem a szobámba, lehámoztam a vicces cuccokat magamról, és szárazba öltöztem, és megcsináltam a felhalmozódott házimat, majd lementem anyához a konyhába, megnéztem mit csinált.
-Mi jót főzöl? - érdeklődtem, és mellé lépve beleszagoltam az edénybe. Próbáltam úgy tenni, mint aki tök vidám, meg minden..hát nem sikerült, hála anyukám fantasztikus ember ismerő képességének..Főleg ha a lányáról van szó!
-Mi a baj? - nézett rám aggodalmasan, mire megráztam a fejem.
-Semmi.
-Látom, hogy van valami - állt meg előttem csípőre tett kézzel. Miért kell ennyire bénának lennem, hogy még ennyit sem tudok jól palástolni?
-Harry, Megan, meg úgy minden - ültem fel a pultra, és magam elé bámultam.
-Értem - nem úgy nézett ki, mint aki tud valamit tanácsolni, de nem is volt baj.
-Mesélhetsz, ha akarsz - mosolygott rám.

Miután kiszakadt belőlem minden, aminek ki kellett jönnie, el is sírtam magam.
Anya megpróbált vigasztalni, több kevesebb sikerrel. Hát, lássuk be, nem vagyunk a szavak embere. Ez van. 
-Tudod, egy sztár hatalmas felelősséget von maga után. Na meg türelmet. Ezt te vállaltad, azért, hogy Harryvel lehess. Viszont el kell fogadnod, hogy ő nem lehet mindig veled. De ha elég erős a szerelmetek, egy mérföld sem választhat szét titeket - döbbenten hallgattam, anya nagyon kitett magáért, hogy ezt elmondja nekem. És igaza volt. Teljesen igaza.
Átöleltem, és csak csendben ültünk. Vagyis anya állt, én ültem. A csend egy lány leghangosabb kiáltása.
-Felmegyek a szobámba - mutattam a lépcső felé, és anyura mosolyogtam.
-Menj nyugodtan.
-Jó éjt.
-Neked is - veregette meg a vállam, én pedig lekászálódtam a pultról, és a fürdőbe vettem az irányt. Egy hosszú zuhany közben az élet nagy dolgairól elmélkedtem, majd húsz perc után elzártam a vizet, és megtörölköztem, majd belebújtam a pizsimbe, és visszamentem a szobámba. A notebook-omat az ölembe véve levágódtam az ágyamra, és bekapcsoltam.
A facebook-on semmi extra nem volt. Vagyis de. Megan Parks: Kapcsolatban.
A szívem a torkomba ugrott, és bár nem volt fent, rögtön ráírtam. Ez, ez...Máris talált valakit? Engem pedig fel sem hív? Jó, örültem, hogy van valakije, de kicsit szomorú is voltam. Kiléptem a facebook-ból, és ránéztem a twitterre. A fiúk visszakövettek. Hű, sokáig tartott. Halványan elmosolyodtam, és megnéztem, miket írtak ki. Ismét megfordult velem a világ, amikor láttam, hogy Harry félórája posztolt:
"Máris hiányzol. Szeretlek Maddie <3 xx"
Az öröm másodpercek alatt árasztotta el a szívem. Rengetegen retweet-elték, én is ezt tettem, és odaírtam egy szívet. Már is hiányzik, pedig csak ma ment el. 
Telefonom rezegni kezdett, mire ugrottam egyet. Levettem a polcról, és ránéztem a kijelzőre. Harry volt. Zakatoló szívvel nyomtam le a zöld gombot, és a fülemhez emeltem.
-Szia szépség! - köszönt vidáman, a háttérből hallottam a fiúk hangját.
-Szia! Megérkeztetek épségben? - kérdeztem rögtön, és bár gondoltam, hogy gond nélkül értek földet, még is volt bennem egy kis aggodalom.
-Igen, már a hotelben vagyunk - éreztem a hangján, hogy mosolyog, amiért ennyire féltem őket. 
-Akkor jó. Miújság? Már is hiányzol.
-Hát, semmi különös. Te is nekem nagyon - halkabbá vált a hangja, egy kis szomorúságot is felfedeztem benne.
-Nekem is hiányzol Maddie - üvöltött bele a telefonba Niall, mire kicsit eltartottam a fülemtől, hogy épségben megússza a dobhártyám.
-Menj már - egy csapást hallottam, majd egy "Au!-t". Harry lerendezte. Ajkamba haraptam, és elmosolyodtam. Bolondok.
-Na itt vagyok - szólt bele újra a telefonba Harry, mire elnevettem magam. - Mi az?
-Semmi, semmi - legyintettem, és még mindig rázkódott a vállam a kacagástól.
-Azért...Most úgy megölelnélek, megcsókolnálak - sóhajtott egy nagyot, mire lefagyott a mosoly az arcomról.
-Én is téged..De kibírjuk. A távolság nem tragédia. Csak egy kis probléma, amit ugyanúgy megoldunk, mint a többit.
-Igazad van! De nekem most mennem kell Maddie. Sajnálom, holnap beszélünk, ígérem - magyarázkodott. Megértem én, ha dolga van.
-Menj nyugodtan.
-Szeretlek, jó éjt! - Olyan jó érzéssel töltött el, hogy szeret, és fontos vagyok neki. És biztos voltam benne, hogy úgy fog hazajönni erről az útról, hogy még én leszek a barátnője. Najó, ez kicsit furcsán hangzik.
-Én is téged! - suttogtam, és letettem a telefont. Boldogan sóhajtottam, és elnyújtóztam az ágyon. A laptopot kikapcsoltam, és letettem az íróasztalra.
Sokakat a távolság választ szét. Sokakat a veszekedések. Sokak azért válnak el, mert az egyik fél világhírű sztár. De mi, úgy vélem, tökéletes párost alkotunk. Hiába van most több ezer kilométerre tőlem, hiába csak a hangját hallhatom. Akkor is boldog vagyok, mert ő a világkerekség legmegértőbb, leghelyesebb, legaranyosabb fiúja, és még sorolhatnám. Én pedig igaz, hogy az elején lenéztem magam, és azt hajtogattam, hogy nem illek az ő világába, ez mára megváltozott. Mert ha ő szeret, és elfogad minden hibámmal együtt, akkor én is elfogadom magam úgy, ahogy vagyok. Lehet, hogy egyszer nekünk is különválnak útjaink. De addig élveznem kell az életem minden egyes percét. Akár vele, akár "nélküle".

16. fejezet: Nehéz idők

Meghoztam az új részt, bocsi, hogy kicsit késve, de rengeteg a tanulnivaló..8 komment és következő, egyébként nagyon örültem az előző 11 kommentnek!:) Hamarosan elérjük a 10.000 látogatót aminek szintén nagyon örülök. Na de nem húzom tovább, a 16. fejezet!:) :

-Mi? - kérdeztem idegesen, ujjaimat tördelve, és szám szélét harapdálva, minden vér kiment a fejemből.
-Hát az hogy piros nadrág mellé nem a csíkos pólómat vettem fel, mert mosásban van.
-Aaaaaaa Louis megöllek - ordítottam a telefonba, amiért így rám hozta a szívbajt...a semmiért!
-Haha csak fel akartalak vidítani - jött a vonal végéről, kissé szomorú hangon.
-Ah igen, végül is csak majdnem elájultam, amúgy kitűnően sikerült a poénod - gúnyolódtam tovább és lerogytam a székre.
-Megyünk érted - köhintett egyet, és bontotta a vonalat.
A megkönnyebbüléstől, hogy Harryvel nem történt semmi, könnyek szöktek a szemembe, és gombócot éreztem a torkomban.
Amikor a fekete kocsi leparkolt a kapu előtt szélvészként rohantam ki. 
-Megöllek - ordítottam rá, bevallom, kicsit agresszív voltam.
-Bocsi, viccnek szántam - mentegetőzött rögtön.
-Annak rossz volt - motyogtam, és beültem hátra. - Sziasztok.
-Szia - köszöntek egyszerre mosolyogva. Beültem Zayn és Niall közé, mivel Liam elől ült Louis mellett, és elhajtottunk.
A kórházhoz való út csendesen telt. Mindannyian gondolatainkba merülve fürkésztük, a mellettünk elsuhanó tájat.  Egyedül éreztem magam..Pedig emberekkel voltam körülvéve. Megan és Harry nélkül semmi vagyok. A fiúkkal is nagyon jól kijövök persze, de még nem ismerjük annyira nagyon egymást. Hát ez van. Az élet mindig elénk gördít valami problémát, hogy az lelkileg eltiporjon minket. És csak nagyon nehezen tudjunk talpon maradni..vagy felállni a földről.
A kórház elé érve Louis leparkolt, mi pedig kiszálltunk az autóból. Az őszi szellő megcsapta az arcomat, és mindent elfelejtettem. A sulikezdést, a gondokat, csak azt, hogy hamarosan, pár perc múlva újra látom Harryt.
Amikor az épületbe, azonnal megéreztem azt a jellegzetes kórház illatot. Fintorogva siettem a fiúkkal a nyomomban a kórterem felé. 
-Menj először te - ajánlotta Liam, de komolyan, szerintem olvasott a gondolataimban.
-Köszi - biccentettem egy halvány mosoly kíséretében. 
Zakatoló szívvel tettem rá a kezem a kilincsre, és egy nagy levegőt véve benyitottam.
-Szia - köszönt vidáman amikor meglátott, és kissé felült az ágyon. Én pedig nem tudom miért, de halálosan megnyugodtam, amikor láttam, hogy a helyzethez képest jól van. Rögtön odamentem hozzá, és egy hosszú csók után rögtön belekezdtünk a beszélgetésbe.. Hihetetlen, mindig akad közös témánk.

                                                         *Megan szemszöge*

Hm, hogy mi történt velem? Körülbelül két hete élek Kanadában, azon belül is Vancouver-ben. Nem mondom, hogy rossz hely, mert nem az. Inkább nem szoktam még meg ezt az új környezetet. Minden olyan más. Na meg a barátaim nélkül még nehezebb beilleszkednem.
Na de mindent az elejéről.
*Visszatekintés*
Szörnyen izgultam, amikor reggel felkeltem. Utolsó óráim, esetleg perceim Londonban. És Maddie...
Felkaptam a Maddie-től kapott neonsárga pólómat egy farmerrel. Nagyiéknál töltöttük az utolsó napokat, őket is eléggé megviselte az, hogy elmegyünk, habár velem sosem ápolt mamám olyan jó kapcsolatot. Viszont papámmal annál szorosabb a kapcsolatunk. Érdekes, máskor nem nagyon érdeklődnek felőlünk, de ennek ellenére ők is nagyon fognak hiányozni. Na meg a fiúk. És Niall..Hát legalább lesz időm elfelejteni. Csak pozitívan.
Kihúztam a bőröndömet a vendégszobából, és levonszoltam a lépcsőn.
Anyáék már készen álltak, csak rám vártak...mint mindig.
-Indulhatunk? - kérdezte gúnyosan apa. Vágtam egy gyors grimaszt, és elköszöntem nagyiéktól.
A repülőhöz taxi vitt minket, minden cuccunkkal együtt. A reptérre érve teljes volt a káosz.
Emberek rohangáltok mindenhol fejvesztve, valahol pedig könnyes búcsút vettek egymástól. A jegyek kiváltása után felszálltunk az adott gépre, és vártunk a felszállásra.
Szomorúan néztem a mellettem elsuhanó tájat, majd felhőket. Itt hagyok mindent. A barátaimat, a fiúkat, a rokonaimat. Nem is vagyok normális..
A repülőút egyébként csigalassúsággal telt, és minél jobban néztem az órámon az időt, annál lassabban teltek a percek. Sóhajtva nekidöntöttem a homlokomat az ablaknak. A könnyek elöntötték a szememet, majd lefolytak az arcomon, és lepotyogtak a nadrágomra.
Anyáék nem szóltak, csak sajnálkozva néztek rám. 
A repülőút után taxi vitt minket a házunkig. Az új házunkig. Mivel a belvárosban volt, rálátásom nyílt egész Vancouverre ugyanis történetesen oda költöztünk.


*Jelen*
Most is a szobám ablakában ültem, és töprengtem, hogy vajon az otthoniak gondolnak-e rám..Hiányzom-e nekik? Remélem.
Egyébként ma van az első sulinap is, annyi különbséggel, hogy itt kilenc órakor kezdődnek az órák. Reggel felkaptam egy csőfarmert és egy pink rövid ujjú pólót, és a kockás converse-met.
Apa elvitt és kitett a suli előtt. Remegő gyomorral, és zakatoló szívvel léptem be az aulába. Mindenki megbámult, ugyanis nekem most a 12. a-ba kell beilleszkednem..valahogy. Remek, én vagyok az új lány. Táskám féloldalt lógott a vállamon, és szolid smink volt rajtam, a ruhámon sem volt semmi kivetni való, úgyhogy gondolom, újdonságként bámultak rám. 
Kissé lefehéredve bolyongtam a diáksereg között.
A portára mentem, hogy útbaigazítást kérjek. Miután ujjaival megmutatta, hogy mi hol van,
nagyjából tudtam tájékozódni. A portás segítsége miatt könnyebb volt megtalálnom az osztálytermet. Mikor beléptem, minden szempár rám szegeződött. Zavaromban lesütöttem a szemem, és kerestem egy üres helyet. Itt egyszemélyes padok voltak, aminek kifejezetten örültem. Beültem az ablak felőli padsor második padjába, és a cipőmet kezdtem fixírozni. Éreztem a döbbent pillantásokat a testem minden egyes négyzetcentijén.
Kissé feszengve éreztem magam. Itt nem fognak szeretni..
Két lábat pillantottam meg magam előtt, ezért kissé felemeltem a fejem. Egy szőke hajú lány állt előttem flegma arcot vágva két kezét csípőjére téve. Biztos ő itt a nagykutya.
-A helyemen ülsz, hess innen - nézett rám lesajnálóan, és kis híján kilökött a padból. Értetlenül néztem rá, és tanácstalanul álldogáltam a táskámmal együtt. Ez rémciki. Ez körülbelül addig tartott, amíg a egy magas, fekete hajú, sovány arcú férfi be nem jött.
Tanácstalanul meredtem rá, amikor leült a helyére. Úgy láttam észbe kapott, mert magához intett. Feszengve odasétáltam, és vártam.
Csendre intette az osztályt, akik unottan felém fordultak.
-Gyerekek, ő itt Megan Parker. Megan légyszíves mondj pár szót magadról, ha szeretnél - mosolygott rám, feltehetőleg az új osztályfőnököm.
-Inkább kihagynám - motyogtam, és a cipőm orrát kezdtem fixírozni. Ez kínos.
-Öhm, rendben, akkor foglalj helyet - mutatott a padok felé. Az utolsó sor ablak felőli részén az utolsó padban helyezkedtem el. Az osztályfőnöki óra csendben telt, buzgón körmöltem az órarendet, tanmenetet, tanárok nevét, stb. 4 ilyen óra volt, utána mehettünk haza. Hát, én nem bántam, mert szinte szaladtam az iskolából. Könnyeimmel küszködve léptem be az ajtón, és csuktam be magam mögött.
-Na, milyen volt az első nap? - jött ki a konyhából anyu, de amikor meglátta, hogy patakzik a könny az arcomon, azonnal odajött hozzám, kérdőn nézett rám, és megölelt. 
-Utálnak ott..Senki hozzám sem szólt, tiszta egyedül voltam..És ez még csak az első nap, hogy fogok itt kibírni egy évet? - szakadt ki belőlem, hangos hüppögés kíséretében.
-Idővel jobb lesz, tudom most nehéz - ütögette a vállam anya. Rendes volt, hogy próbált belém lelket önteni, több kevesebb sikerrel..
-Felmegyek a szobámba - suttogtam, és elengedtem.  Amikor felértem, lerogytam az ágyamra és arcomat a kezembe temetve zokogtam. Még csak rám sem hederítettek. Mintha teljesen nem érdekelném őket. Nem tudom, biztos velem van a gond. Nem vagyok szimpatikus.. Kissé lenyugodtam, és felnéztem a netre. Maddie épp fent volt, aminek hihetetlenül megörültem. Azonnal videohívást kezdeményeztem. Három másodperc múlva el is fogadta. Akkorát visítottunk amekkorát lehetett.
Bombáztuk egymást a kérdésekkel, és hirtelen a rosszkedvem is elszállt. 
-Hogy vagytok? - kérdeztem mosolyogva.
-Harry kórházban, egyébként minden rendben - húzta el a száját, mire én döbbenten rápislogtam.
-Harry kórházban? 
-Hosszú - legyintett, mire én rosszallóan megráztam a fejem.
-Van időm!
Elmesélte, hogy mi hogyan történt, én pedig megdöbbenve hallgattam végig.
-Az szar..Sajnálom - mosolyogtam szomorúan. - Itt se megy minden egyszerűen.
-Na mi az?
-Senki nem áll velem szóba az új suliban. Ma volt az első tanítási nap, kikészültem. Képzeld véletlen egy csaj helyére ültem, le az meg kilökött onnan..Biztos az osztály dívája. És meg vagyok győződve róla, hogy rajtam röhögtek a szünetben - sóhajtottam szomorúan.
-Sajnálom. Bárcsak itt lennél még - kopogtatta körmével az asztalt.
-Én is azt kívánom, minden egyes percben - suttogtam, és lehajtottam a fejem.
-Jól vagy? - ráncolta össze a szemét aggodalmasan.
-Nem - néztem fel, és kitört belőlem a zokogás. Sírásom láttára neki is potyogni kezdtek a könnyei. A legrosszabb dolog az életben, amikor a barátnődtől több száz mérföld választ el.
Ezt követően fél órát sírtunk, aztán elköszöntünk, mert Maddie-nek mennie kellett.

*2 hónap múlva*

Hát, még mindig nem illeszkedtem be. Mert hát hogy is, amikor az osztálytársaim még mindig nem szólnak hozzám, kivéve egy valakit. Cortezt.. Körülbelül az iskola kezdete után 3 héttel kezdtem érezni, hogy beleszerettem. Pedig nem is szólt hozzám egy ideig. Elég népszerű srác, sokszor lóg felsőbb évesekkel. És pont előttem ül az osztályban. Először csak kért egy tollat, aztán segítséget. Én pedig mindig segítettem neki. Aztán az egyik sulinap után elhívott sétálni. Rögtön igent mondtam, mert miért is ne? Jobban megismertem, és nagyon rendes fiú. Aztán rájöttem, hogy nem akar komolyabb dolgot, mert egy másik lánnyal láttam csókolózni. Akkor nagyon elegem lett, és befordultam. Egy fodrászhoz mentem, és emó frizurát csináltattam magamnak. Kékre festettem. Amikor hazaértem, anyáék először megdöbbentek, majd amikor felocsúdtak belőle, eszméletlenül kezdtek rám ordibálni. Dühöngtek, szörnyen. Még jobban kicsúszott alólam a talaj. Piercinget varrattam, egyszóval még egy rémes húzás anyámék szemében. De akkor valahogy nem érdekelt. nem gondoltam semmire. Új külsőm miatt megint röhögés tárgya lettem a suliban. Nem jó itt nekem.
Megfordult a fejemben, hogy visszaszökök Londonba, de rájöttem csakhamar, hogy ez lehetetlen, mivel anyámék most még jobban szem előtt tartanak, mint régebben. Egyszóval az életem: Teljes felfordulás, és káosz!

                                                            *Maddie szemszöge*

2 keserves hónap telt el. Azért keserves, mert egy hónap után engedték csak ki Harryt, meg mert már több mint két hónapja nem láttam Megant. Összezuhantam. Aztán Harry talpra állított, köszönöm neki.  Az iskola megkezdődött, nagyon furcsa Megan nélkül. Harryvel nagyon keveset találkozom, egy héten csak egyszer..Vagy még annyiszor sem. Most egy hónapos útra mennek, Amerikába. Karácsony előtt fognak csak hazajönni. Nagyon nehéz lesz nélküle, de ki kell bírnom. Attól félek, hogyha ki is bírom, a szerelmünk kibírja-e. Mert félő, hogy Harry találkozik egy lánnyal, és elfelejt engem. Elfelejti, hogy én voltam a mindene.
Az egy hatalmas ütés lenne az élettől. Egyedül vagyok, és félek. Ennyi az egész..

15. fejezet

Bocsi, hogy ilyen lassan jött az új fejezet, de nem volt időm:( És kommenteket sem nagyon kaptam, kicsit szomorú vagyok.:( Nem tudom, érdemes-e folytatni a blogot. Kommenteljetek, mert most már tényleg csak 7 komment után jön következő!:) :*

-Harry.

Ott feküdt a poros földön, véresen és tehetetlenül. Odarohantam hozzá, és leguggoltam.
-Harry - szólítottam meg idegesen, de nem reagált. Finoman megütögettem az arcát, is miután ez sem vált be, zokogva előkaptam a telefonom - még szerencse, hogy nálam van -, és tárcsáztam a mentőt.
Miután elhadartam, hogy hol is vagyunk pontosan, és leraktam a telefont, két kéz csavarodott a derekam köré. Felvisítottam, és hátra fordultam. Az az ember állt ott, aki üldözött. Akitől Harry megakart védeni. Aki miatt Harry kiszaladt az útra. És az a sofőr - aki nem is állt meg - aki elütötte.
-Eressz el - sziszegtem, és bár próbáltam erősnek tűnni, belül már rég rettegtem. A fő ok, hogy mi lesz Harryvel, a másik pedig ez az ember.
A mentős autó szirénázó hangját hallottam meg. Ki akartam szabadítani magam erős szorítása közül, ami csak úgy sikerült, hogy megrúgtam neki ott lent. Rögtön elengedett, és a fájó ponthoz nyúlt. A vérző csuklóm sem érdekelt, odarohantam Harryhez, aki még mindig tehetetlenül feküdt a földön. A mentősök gyorsan leparkoltak, és már szaladtak is felénk hordággyal, és kis bőrönddel, amiben a vizsgálathoz szükséges eszközöket tartják.

-Elütötte egy kocsi - magyaráztam, miközben Harryt a hordágyra fektették. Már meg lehetett állapítani, hogy nem halálosan sérült meg, aminek hallatán olyan kő esett le a szívemről, hogy még puffant is. Viszont betört a feje, elrepedt a bordája, és eltört a lába. Ennek hallatára könnyek gyűltek a szemembe.
-Kisasszony, bejön velünk a kórházba, vagy külön? - kérdezte a mentős kedvesen.
-Megyek magukkal - vágtam rá azonnal, és bekászálódtam hátra. Egész úton azt bámultam ahogy Harrynek injekciót, meg infúziót adnak. Göndör fürtjei szétterültek a hordágyon. Alszik, és azt sem tudja, mi történik vele. Szuper..Még így is olyan aranyos volt. 
A kórház udvarára érve pont a bejárat előtt kijelölt helyre parkoltunk le. A mentősök kivették a hordágyon fekvő Harryt, és betolták az épületbe, én pedig loholtam utánuk.
-Gyorsan egy kórtermet, és egy szabad műtőt - kiabált a férfi mentős, mire pár nővérke, és egy orvos szaladt ki, rögtön ellátva Harryt.
-Köszönöm, hogy ilyen hamar kijöttek - hálálkodtam. Elhadartak valami "ez természetes"-t és már szaladtak is a következő riasztás miatt. A nagy ijedség miatt el is felejtettem felhívni anyát, és a fiúkat. Zokogva mondtam el, hogy mi történt, mire azt mondták, azonnal jönnek.
Én pedig a műtő elé sétáltam, hogy várjak..Várjak, hogy minden rendben lesz-e. Ez butaság, mert nem jó a hozzáállásom. Minden rendben lesz!
De miért mindig velünk történik valami szörnyűség? Miért mindig mi kerülünk bajba? Nekidőltem a hideg csempefalnak, és lecsúsztam ülésbe a padlóra. Karomat átfontam a térdem körül.
Fejemet lehajtottam, és néztem ki a fejemből. Nem érdekelt a holnapi évnyitó, nem érdekelt a sulikezdés. Jelen pillanatban csak az érdekelt, hogy mi lesz Harryvel.
Anya, és a fiúk hamarosan megérkeztek. Gondterhelt arccal fürkészték a falnak nyomott, összegörnyedt testemet.
-Nagyon súlyos? - érdeklődött Niall, és most hihetetlen módon nem volt nála ennivaló.
-Betört a feje, elrepedt a bordája, és eltört a jobb lába - soroltam, és elhúztam a számat.
-Jézusom - néztek össze mindannyian, és idegesen kezdtek fel-alá járkálni.
-Mióta műtik? - biccentett a műtő ajtaja felé Louis, ahonnan nem túl biztató szavak szűrődtek ki.
-Körülbelül 20-30 perce - válaszoltam erőtlenül, nem jött ki már hang a torkomon.
-Értem - a fiúk teljesen döbbenten, és tehetetlenül ácsorogtak. Mert mind egyet tudtunk csak tenni..Várni. Bele sem merek gondolni, mi lenne ha őt is elveszteném..Nem veszthetem el őt is..Apa után.
Tulajdonképpen a legrosszabb dolog a világon, ha apa nélkül nősz fel. Nem látja, ahogy felcseperedsz, nem tud neked segíteni, nem tud megvigasztalni. Én pedig most teljesen össze vagyok törve. Ennek nem így kellene lennie. Kitört belőlem a zokogás. Arcomat tenyerembe sírtam, hajam az arcomba lógott.
A fiúk nem szóltak semmit, csak felhúztak a földről és erőtlen testemet egyszerre ölelték át. Olyan kedvesek voltak. Meg sem érdemelném..
Ráborultam a vállukra, és megpróbáltam összeszedni magam. Mindent kitörölve az agyamból, kiegyenesedtem, és erőltetetten rájuk mosolyogtam. Vagyis valami olyasmit próbáltam.
-Önök Harry Styles hozzátartozói? - lépett ki egy orvos a mellettünk lévő műtőből.
-Igen - türelmetlenkedtem.
-Minden rendben, az állapota stabil, hamarosan felkel - biccentett az orvos. Hatalmas kő esett le mindannyiunk szívéről. Fáradtan lerogytam a székre, és hajamba túrtam.
-Átszállítjuk a 69-es(:D)kórterembe, aztán félóra múlva be lehet hozzá menni, de csak kettesével, és maximum 30-30 perc - utasított a doki, a nővérek pedig kitolták Harryt. Fájdalmasan néztem utána. Szóltam a többieknek, hogy menjünk a szoba elé.
Tűkön ülve vártam, hogy elteljen az a fránya fél óra. 
-Lehet menni - lépett ki egy nővérke az ajtón. Könyörgőn néztem a fiúkra, jelezve, hogy én szeretnék elsőként bemenni. Természetesen bólintottak, és láthatólag megkönnyebbültek.
Felvettem a táskám, összeszedtem minden gondolatom, és beléptem a kórterembe. 
Elég kábán meredt az ajtóra, aztán amikor meglátott, halványan elmosolyodott.
-Szia - mosolyodtam el, és odahúztam egy széket az ágya mellé. Elég rosszul nézett ki. Kezét közelebb húztam, és összekulcsoltam ujjainkat. - Hogy vagy?
-Hát, nem hazudok, elég rosszul. De most, hogy látlak, sokkal jobban - fordította felém a fejét, göndör fürtjei szétterültek a kórházi párnán.
Elpirulva néztem végig rajta. Az egész arcán karcolások, a karján horzsolások, a lába eltört, a homloka is be volt kötözve, , és még így is képes volt mosolyogni. Dicséretet érdemel, az biztos.
-Az én hibám - motyogtam, amikor belém hasított a felismerés.
-Ez nem igaz! - ellenkezett Harry. - Ne emészd magad, már megtörtént.
-Nekem kéne itt feküdnöm - böktem az ágyra, és sajnálkozón néztem fel rá.
-Nem. Ennek így kellett lennie - nyugtatott, belőlem pedig kitört a zokogás. Remek. Neki lenne oka az aggodalomra, és a sírásra. Ehelyett én sírom le a karját. Fantasztikus vagyok.
Miután némiképp megnyugodtam, tudtunk normálisan beszélni. Amikor lejárt a fél óra látogatási idő, nyomtam egy csókot a szájára, és kimentem. 
A többiek kérdőn néztek rám, nyilván nem hagyták figyelmen kívül a kisírt szemeim.
Megráztam a fejem, és intettem, hogy menjenek. 
Amikor mindenki volt bent, még elköszöntem Harrytől, és hazaindultunk. A fiúk hazavittek, mert anya már hamarabb elment. 
-Köszönöm még egyszer - fordultam feléjük.
-Ugyan - legyintett Louis. - Holnap is eléd jövünk, amikor megyünk be. 
-Nekem holnap évnyitó - motyogtam, és a cipőm orrát kezdtem el bámulni, mintha valami nagyon rendkívülit fedeztem volna fel rajta. 
-Ó. Akkor majd délután - kacsintott Liam, és már el is hajtottak.
Piros pont jár azért, amiért csak akkor tört ki belőlem a zokogás, amikor felértem a szobámba, és jó hangosan bevágtam magam mögött az ajtót.
Lerogytam a fotelembe, és hajamat ujjaimmal kifésülve az arcomból sírtam.
Minden régi emlék felkavargott bennem. Apa halála, Megan távozása, és most Harry. 
-Nem akarok több embert elveszíteni! - ordítottam, teljesen kikelve magamból.
Az ajtómat kulcsra zártam, és az este nagy részét dühöngéssel, és sírással töltöttem. A szemeim teljesen bedagadtak. És így menjek évnyitóra..
Egyszóval, rémes nap.

Reggel hihetetlen fejfájással, és bedagadt szemekkel ébredtem. És szeptember van, ami szintén lelombozta a kedvem.
Felvettem az ünneplőmet, és megcsináltam a hajamat.
Lesétáltam a lépcsőn, és a konyhába mentem. 
Köszönni akartam, de csak egy gyér nyekergésre tellett. Elment a hangom.
Anya megértette, és elfojtott egy mosolyt. Mivel már Megan nincs itt, nem tudtunk együtt menni, így anya elvitt. A suli előtt leparkolt, én pedig kiszálltam, és intettem egyet. 
A suli előtt az osztálytársaim ácsorogtak, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. 
Odasiettem hozzájuk, és mosolyogva intettem.
-Aa de hiányoztál Maddie - ölelt át Darcy. Értetlenül nézett rám, hogy nem válaszolok, én pedig tollal felírtam a kezemre, hogy elment a hangom. 
-Ó - mosolyodott el, és odamentünk a fiúkhoz. 
Tízkor lementünk a tornaterembe, ami szépen fel volt díszítve. 12d...Azta. Mosolyogtam, és leültem Dave, és Darcy közé.
Az évnyitó a szokásos rendben telt, az igazgató beszélt egy sort, himnusz, stb.
Elől megszeppenve ültek a kilencedikes, az újak. Valamikor mi is azok voltunk, tiszta fura.
Megan nélkül olyan furcsa volt minden. Kérdezték is egy páran, én pedig lapra írva kommunikáltam.  Kicsit vicces volt. 
Az évnyitó után átvonultunk az osztályterembe, és az ofő lelkesen beszélt az idei programokról. Holnap csak osztályfőnöki órák lesznek, hurrá.

Miután lezajlott az évnyitó, hazamentem, és felhívtam Lou-t, hogy mehetünk. Ám a kijelentése megrémített.
-Baj van - szólt a telefonba.