12. fejezet. Elmegy??

Két és fél hét telt el, amikor az orvos közölte, hogy hazamehetek. 
A két hét alatt szinte minden nap bejöttek hozzám a srácok, és anyáék is. Megan még mindig meghúzódik a háttérbe, és nem tesz semmit Niallért, ezért szerintem majd még számolok vele. Én már végre érzem a testrészeimet, és a járás is megy. Szóval elég rendben van minden.
Harrynek már írtam sms-t, hogy jöjjön értem, mert kiengednek. Amíg vártam, hogy válaszoljon, gondosan behajtogattam a bőröndbe a ruháimat, és vártam a zárójelentés.
Mikor végeztem leültem az ágyam szélére.
Telefonom pittyegésére lettem figyelmes. Gyorsan a kezembe kaptam, és rápillantottam a kijelzőre. Harrytől kaptam az üzenetet, amiben az állt, hogy nem tud értem jönni, mert próbán vannak, de azért odaírta csupa nagy betűvel hogy "szeretlek, és nagyon örülök, hogy hazajöhetsz". Kicsit szomorúan írtam vissza neki, de tudomásul kellett vennem, hogy próbálniuk meg muszáj.
Így anyunak írtam, hogy jöjjön értem, mert hazaengednek. Rögtön visszaírt, én pedig kisétáltam a cuccaimmal a folyosóra, és ott vártam rá egy forró csoki kíséretében.
Addig pedig a gondolataimba merülve szürcsölgettem. 
A lábam még járógipszbe volt, a karom pedig csak fásliba. Szóval eléggé rendbe jöttem, ha lehet ezt így mondani.
Anya nemsokára meg is érkezett, hatalmas mosollyal az arcán. Hosszan megöleltük egymást. Nagyon hiányzott már, csakúgy mint a többiek. Segített kicipelni a kocsiig a pakkot, miközben elmeséltük a két hét alatt történt eseményeket.
-Megan visszajött már hozzánk, amíg nem tudnak házat keresni? - érdeklődtem, miközben az egyik táskát tettem be a csomagtartóba.
-Kicsim, az a helyzet - fordított maga felé anya. - Hogy Megan, és a szülei...Kanadába fognak költözni.
-Micsoda? - sokkoltam le, rögtön abbahagytam azt, amit csináltam. 
-Igen, sajnos.
-Nem, az nem lehet. Nem hagyhat itt...Az nem..nem - dadogtam össze-vissza, torkom elszorult, és a sírás fojtogatott. A legjobb barátnőm itt hagy? 
-Sajnálom drágám.
-De miért pont oda?
-Mert Megan édesapja ott kapott munkát - magyarázta.

Az egész kocsiút azzal telt, hogy végig szidtam az életet, hogy miért velem tol így ki. 
Na meg végig bőgtem. A kocsiban csak a motorzúgás, és az én hüppögésem hallatszott.
Már rongyosra használt zsepit szorongattam a kezemben, és fogaimat csikorgatva bosszankodtam, amikor eszembe jutott a legfontosabb kérdés.
-Mikor indulnak? - fordultam anya felé.
-Holnap.
-Mi? - annyira megdöbbentem, hogy a nyelvemre is sikerült ráharapnom, pedig azt nem szándékoztam. Holnap..Holnap.
Ki fog velem hülyéskedni? Ki fog velem hangosan nevetni a tanórákon is? Ki fog velem forró kávét inni egy Starbucks-ban? Kinek fogom elmondani azt, hogy mi bánt? Kinek fogom ecsetelni a szerelmi ügyeimet? Ki fog engem megérteni, ha nem Megan?
A könnycseppek újra megjelentek a szememben, amikor végig gondoltam az életem nagy részét, amit vele töltöttem. Halványan elmosolyodtam, és elmorzsoltam szemeben a könnycseppeket.
Bajra baj halmozódik, komolyan. Nemsokára meg majd azon kapom magam, hogy Harry se lesz nekem? Ezt a gondolatot elhessegettem a fejemből, és megpróbáltam tisztán, és normálisan gondolkozni. Hát, nem sikerült. 
-Akkor ma láthatom utoljára? 
-Nem dehogyis. Jönnek haza majd látogatóba, és ott lesznek az internetes portálok is.
-Az akkor sem olyan - húztam össze magamon a pulcsimat, amikor kiszálltunk az autóból.
-Tudom drágám, de alkalmazkodni kell a dolgokhoz.
-Köszi, mégis hogyan? Túl sok embert vesztettem már el, akik fontosak voltak nekem, és akikre szükségem lenne most - emeltem feljebb a hangom, ezzel célozva apára, és pár rokonomra.
Nem szólt semmit, csak előkaparta a házkulcsát, és kinyitotta az ajtót. Rögtön a szobámba vettem az irányt a pakkjaimmal. Amikor a fa ajtó elé értem, és benyitottam, kissé megnyugodtam. 
Hiányzott már a hangulatos, meleg színű szobám, ami láttán valahogy mindig elfog a nyugalom.

Ledobtam a táskáimat, és felmásztam az ágyamra. Amikor Megan itt aludt, akkor a kihúzhatós kanapén aludtunk, mert tudtam, hogy le fog lökni..Remek megint egy emlék.
Mindig csak az emlékek. Nekem már csak ennyi marad. Apa, és most Megan is itt hagy. 
Én meg itt nyavalygok, amikor még van időm, és átmehetnék hozzá.
Igen, addig a mamáéknál laknak. Szerencsére tudtam, hogy ők hol laknak, mert kiskorunkban sokat játszottunk ott. Fránya emlékek is már..Végül is, ha belegondolok, annyira nem rosszak. Így legalább akkor is itt hülyülhet velem, amikor nem.
Felrángattam magamra a cipőmet, zsebre vágtam a telefonomat, és már szaladtam is az ajtóhoz, de anyu megállított.
-Hova-hova?
-Meganhöz - feleltem kissé fulladozva a hirtelen futástól.
Bólintott, én pedig becsaptam magam mögött az ajtót, és futottam. 
Két sarkot kellett befordulni (bár futva ez is elég volt), és már meg is érkeztem a célhoz.
Hú, felpörögtem az adrenalintól, mert amúgy még nem bírnék futni.
Az ajtóhoz léptem és becsöngettem, remélve, hogy Megan nyitja majd ki. 
Nem így történt, mert az anyukája állt meg velem szemben, de most ez sem számított.
-Csókolom, én csak, csak elköszönni jöttem - magyarázkodtam, mert azért eléggé illetlen voltam, hogy így beállítottam.
-Persze, Megan fent van a vendégszobában - mosolyodott el szomorúan, amiből arra következtettem, hogy Megan állapota kritikus lehet.
Felsiettem a lépcsőn, be a szobába. Megan kuporgott az ágyon, térdét felhúzva, karjaival körbefonva azt. Arcáról potyogtak a könnycseppek, le a lepedőre.
-Megan - suttogtam, és csak ott álltam az ajtóban, remegő lábakkal. Ez a találkozás volt a legnehezebb.
-Maddie - kapta fel a fejét - Maddie.
Iderohant hozzám, és olyan szorosan ölelt át, mint még soha. Egymás vékony felsőjét áztattuk el könnyzáporunkkal, de most ez sem érdekelt.
-Én annyira...sajnálom - szipogott.
-Te? Mit sajnálsz? Nem a te hibád - motyogtam, tudatva vele, hogy badarságot beszél.
-Aj, én annyira nem akartam, hogy ez így alakuljon - engedett el, és sajnálkozóan rám nézett, elhúzott szájjal.
-Hát én sem.
-Végül is, a Skype meg a Facebook ott lesz - próbált lelket önteni magába, meg belém, de miután belátta, hogy ez sem az igazi, kínosan felnevetett.
Leültem a fotelba, és üres tekintettel meredtem a távolba.
-Miért jöttél? - kérdezte halkan.
-Baj? Ha gondolod elmegyek - mutattam az ajtóra, kissé megbántott.
-Nem úgy értem - nyugtatott meg, szomorú arcom láttán. - Hanem hogy azért jöttél mert holnap - nem bírta befejezni a mondatot, inkább lesütötte a szemét.
-Igen, persze.
Kissé megkönnyebbülve, hogy nem akar elküldeni, beszélgetni próbáltam, ami most a szokásosnál is nehezebben ment.
-Mikor döntöttétek el?
-Már két hete - sóhajtott, mert akkor igazából csak én nem tudtam róla.
-Miért nem mondtad el? - vontam fel a szemöldökömet. 
-Mert nem akartalak még ezzel is terhelni - motyogta, szája szélét harapdálva.
-Igazán elmondhattad volna.
-Tudom..
-És Niall-el mi a helyzet? - tereltem a témát.
-Semmi - vágta rá rögtön.
Ránéztem egy olyan "engem nem tudsz átverni" tekintettel, mire keserűen felnevetett.
-Mi is lenne? Demivel van elfoglalva, én meg kimegyek a képből szépen, hogy ne maradjon egyetlen zavaró tényező sem - mondta gúnyosan és lehajtotta a fejét.
-Ez nem igaz. Biztos vagyok benne, hogy Niall nem tekint rád csupán barátként.
-Akkor..miért azzal jár? - nyomta meg az "azzal"-t így jelezve, hogy ezt a jelzőt Demire érti.
Látszólag nagyon felizgatta magát miatta, így beletelt kis időbe, mire lenyugtattam a kedélyeit.
-Nyugi - próbáltam nyugtatni immár századjára, amikor végre elhalkult.
-Én szeretem - remegett meg hangja, és ölembe borult.
Kitört belőle a zokogás, amit már rég eltitkolt, és visszafojtott. Vigasztalni próbáltam, bár nem sok sikerrel jártam. De nem is ez a lényeg. Az igaz barátok, ha nem is tudnak segíteni a másikon, legalább ott vannak, hogy meghallgassák. Én pedig ezt tettem. Mert ő is ezt szokta, ha nekem van bajom. És azért, hogy mindig kirángatott a gödörből, amikbe olykor beleestem, mindig hálás leszek neki.
-Köszönöm - suttogtam.
-Mit? - nézett rám értetlenül. Remek, mindig elrontja az ilyen pillanatokat.
-Hát azt, hogy kihúzol a bajból, jól megmosod a fejem, ha valamit rosszul csinálok, és mindig itt vagy nekem. És a bolond fejeddel így szeretlek együtt.
-Én is imádlak - vigyorodott el.
-Mit fogok én kezdeni magammal nélküled?
-Megoldjuk majd valahogy - sóhajtott, tekintetét az ég felé fordította.
-Remélem. Fogtok majd hazajönni, meglátogatni minket?
-Ritkán - ismerte be. De legalább nem hazudott.
-Értem - tekintetem az órára tévedt, ami este nyolcat mutatott. - Ne haragudj Megan, de nekem mennem kell most.
-Rendben, semmi baj - motyogta.
Elérkezett a búcsú ideje, ami a legnehezebb volt. Legnehezebb elengedni őt..Olyan mintha a tesómat veszteném el. Mintha megint, valahogy megint lukat ütöttek volna a mellkasomba.
Felálltam a kényelmes fotelből, Megan követte a példám. Ruhámat megigazítottam, és megöleltem Meget.
-Szeretlek.
-Én is.
-Jó utat. És nagyon vigyázz magadra. Hiányozni fogsz - azt vettem észre, hogy zokogok. Csakúgy mint ő. 
-Ígérem, és te is nekem, nagyon. Holnap már reggel indul a gépünk sajnos, nem tudunk már találkozni - hajtotta le a fejét.
Nem válaszoltam erre. Nem tudtam mit. 
-Szia - mosolyodtam el, mert nem akartam totál összetörve elköszönni.
-Szia.
Lassú léptekkel kimentem az ajtón, gondosan becsuktam magam mögött. Kisétáltam az előszobába, felvettem a már rongyosra húzgált zöld tornacipőmet, elköszöntem Megan szüleitől, és nagyszüleitől, és kimentem.
A hazafelé úton, már nem bírtam titkolni, az egyre előbuggyanó könnycseppjeimet. 
Nagyon érzékenyen érintett az, hogy Meg elmegy. Hisz ő az egyetlen, akit a legjobb barátomnak mondhatok.
Nem szeret engem ez az élet. 
Egy okom van, ami ezt megcáfolja. Az, hogy a világ leghelyesebb, legaranyosabb, olykor legmegértőbb fiúja engem szeret. Ez pedig ennek a dolognak ellenére is boldogsággal töltött el.