17. fejezet

Na, meghoztam az új részt, kicsi késéssel. De az előzőre csak 5 kommentet kaptam.:( Kommenteljen az, aki olvassa, mert így nemtudom, milyen. Egyébként túl léptük a 11.000 látogatót. Szeretném, ha rendszeres olvasónak iratkoznátok.:) 8 komment, és következő. Jó olvasást!:)<3 xx

Harry átjött, mert holnap indulnak Amerikába. Nagyon hiányzott már, és bele sem mertem gondolni, hogy még mennyire fog. 
-Nagyon fogsz hiányozni - adtam tudtára, hogy kis híján bele fogok pusztulni. És ennél még csak több időt kell majd kibírnunk egymás nélkül. 
-Te is nekem, nagyon. Nem lehetek majd mindig itt veled, ez igaz. De mindig szeretni foglak - nézett mélyen a szemeimbe, és közelebb húzott magához, ami rettentően jól esett.
-Szeretlek - mosolyogtam rá, és belenéztem mélyzöld szemeibe.
-Én is szeretlek - nyomott egy puszit a fejemre, és állát a homlokomnak döntötte.
-Tudod, az amerikai lányok többsége szép..Szebbek nálam - könyököltem fel a kanapén, és kissé hátrébb húzódtam, majd félve néztem fel rá. 
-Megint itt tartunk? - sóhajtott fel, és felült. Éppen szólásra nyitotta a száját, de félbeszakítottam.
-Csak félek - suttogtam, ajkaimba harapva. Nem szerettem a bizonytalanságomról beszélni neki. De egy hónap elég sok idő, és ennél még csak több lesz. Bízok benne, de ez mindenkivel megeshet. 
-Értem én..Tehát nem bízol bennem - hajtotta le a fejét. 
-Nem erről van szó..Én csak.. - kerestem a szavakat, de nem találtam kifogást.
-Elegem van már az állandó nyafogásodból. Akár hányszor elmegyek valahová, rögtön azon kezd kattogni az agyad, hogy megcsallak-e. Tudod, egy párkapcsolat a bizalmon alapszik. Én bízom benned, de úgy látom ez nem kölcsönös - emelte fel a hangját, hirtelen felpattant a kanapéról, és pulcsiját a kezébe fogva kiviharzott az ajtón. Most akkor mi van? Tehetetlenül ültem, földbe gyökerezett lábakkal. Nem mehet el ilyen könnyen. Erőt véve magamon felálltam, és meginogva közeledtem az ajtó felé. Feltéptem a kilincset, és utána néztem.
-Harry - próbáltam kiabálni, de a könnyeim miatt nem igazán sikerült. Torkom összeszorult, és levegőt sem kaptam. Leroskadtam a lépcsőre, és csak bámultam utána. Mindig mindent elrontok. Amikor már azt hittem, tényleg elmegy, visszafordult. Felkaptam a fejem, és feltápászkodtam. Mikor hozzám ért, átfogta a derekam.
-Ne haragudj - szólt, és szorosan magához ölelt. Nem mondom, hogy nem fájt az, amit mondott. De most nem arra koncentráltam. Hanem arra, hogy egy hónapig ugyan nem látom, de most itt van, és ki kell élveznem minden vele töltött másodpercet. Sztár, utaznia kell.
-Te ne haragudj - szippantottam be pólója illatát. Legszívesebben meghaltam volna a karjai között akkor. Mert igaz, hogy szoktunk veszekedni, de amikor kibékülünk..azok a pillanatok felbecsülhetetlenek. Harry összekulcsolta ujjainkat, és vezetni kezdett.
-Hova megyünk? - pislogtam döbbenten, és követtem.
-Majd meglátod - kacsintott, és mosolyra húzta ajkait, gödröcskéi pedig megjelentek. Egész úton Harryt csodáltam, így néhányszor meg is botlottam, de szerencsére Harry időben megfogott.
-Mi az? - kérdezte kissé feszengve, kínos mosollyal arcán, amikor már tíz perce csak őt bámultam. 
-Semmi - kaptam el a tekintetem, és fülig vörösödtem.
-Aha persze - vigyorgott. Közelebb hajolt, és megcsókolt. A lepkék a gyomromban életre keltek, és felforgattak mindent. Ilyenkor nem tudok tisztán gondolkozni.
-Na? Most már elmondod, mi volt rajtam, ami annyira érdekes?
-Csak te magad - sütöttem le a szemeimet. 
-Ó értem - vakarta meg tarkóját, tuti zavarba jött. Lenéztem egymás mellett himbálózó kezeinkre, és összekulcsoltam őket. 
Harry arra az eldugott kis helyre vitt, ahol elbújhatunk a külvilág elől, és csak egymásra koncentrálhatunk. Természetesen nem csalódtam, amikor megpillantottam a helyet. Már az is eleve boldogsággal töltött el, hogy kettesben lehetek Harryvel, de hogy mindig meglep, hát ezekért a pillanatokért érdemes élni. Egy kis pokróccal volt letakarva a kicsit nedves fű, rajta piknikkosárral, és rózsaszirmokkal. Másnak nem éppen a legromantikusabb, de nekem az volt. Azért, mert ő csinálta, és azért, mert csak kettőnknek. Leültünk a pokrócra, és Harry rögtön ki akart szolgálni. 
-Na, hoztam epret, és csokiöntetet - kacsintgatott, mert tudta, hogy azt imádom.
-Hm, nem csalódtam. Mindent megjegyzel, amit említek? - böktem a mellkasára, és kérdőn néztem rá.
-Valahogy a veled kapcsolatos információkat akaratlanul is tárolja az agyam.
Lesütöttem a szemem, éreztem, hogy fülig vörösödök. A pulcsim ujját nyújtogattam, és zavartan rámosolyogtam Harryre.
Elképesztően hamar elfogyasztottuk a csokis epret, kicsit szomorúak is voltunk, amikor az utolsó egy-egy szemet adtuk egymás szájába. 
Közeledett az este, az égbolt hamarosan sötétedni kezdett. Hátradőltem, és az eget kezdtem kémlelni. Harry ugyanígy tett, lefeküdt mellém, miközben ujjainkat összekulcsolta.
-Tudod, még mindig elszoktam tűnődni azon, hogy mivel érdemeltelek én ki - sepertem ki egy szemembe lógó hajtincset az arcomból, és felé sandítottam.
-Ezt inkább én mondhatnám - mosolyodott el, és magához húzott. Egy puszit akart adni az arcomra, de én elfordítottam a fejem, így szájra puszi, majd hosszas csók lett belőle. 
Kis idő múlva megjelentek a csillagok, mi pedig háton fekve próbáltunk alakzatokat felfedezni bennük. Viccesebbnél viccesebb csillagképeket kombináltunk ki, és persze nem tudtuk sokszor beleképzelni egymásét a csillagokba, de azért elszórakoztunk. Tudom, elég régóta vagyok már együtt Harryvel. De csak most érzem igazán stabilnak, és biztosnak a kapcsolatunkat. Elvégre több hónapja voltam már együtt vele. Belátom, már nem csak egy nyári kalandnak ígérkeztem neki. Talán sokszor túlgörcsölöm a dolgokat, és mindig mindent előre eltervezek. Pedig néha jobb lenne egyszerűen csak sodródni az árral.

                                                                           ~*~
Másnap szokatlanul korán ébredtem, mert látni akartam még a fiúkat az indulás előtt. 10 órakor száll fel a gépük, így volt még három órám. A fürdőszobába trappoltam, és belenéztem a tükörbe. Hát, rossz döntés volt. Úgy néztem ki, mint egy zombi. A szemeim karikásak voltak a kialvatlanság miatt, a hajam, vagy nevezném inkább úgy, hogy a hajnak hívott szénakazal a fejemen iszonyúan rémesen állt. Hát, ha ilyen kinézettel ott állnék sötétben valaki ágya mellett, és az illető felkelne, garantáltan szívbajt kapna.
Hajamat kifésültem - párszor megállt benne a fésű, de sikerült - és felrángattam magamra futó lépésben a kedvenc felsőmet, amit Harry vett nekem. Hozzá egy csőszárú farmert, és a "H" betűs nyakláncomat, ami minden napos szerelésem kiegészítője volt. Mivel hajam még mindig nem állt sehogy, gyorsan kivasaltam, és sminkelés után lementem a konyhába.
Faith komor tekintettel meredt maga elé, gondoltam, ilyenkor nem tanácsos zavarni, tehát egy laza "Jó reggelt"-tel lerendeztem őt. Visszamorgott egy köszönés félét, és újra gondolataiba merült. Elvettem a tálból egy almát, és azt rágcsálva vettem elő a telefonom, és hívtam Harryt.
-Szia - köszöntem vidáman. Muszáj volt vidámnak lennem, nem láthat most szomorúnak.
-Szia - éreztem a hangján, hogy mosolyog.
-Figyelj találkozhatnánk még indulás előtt? - harapdáltam ajkaimat.
-Persze, most akarok érted menni, és a közös házunkba még elviszlek. Ott lesznek a fiúk is.
-Oh, nagyon jó lesz. Várlak - mosolyogtam, és bontottam a vonalat. Kétségtelen, Harry a legjobb dolog, ami valaha is történt az életemben.

Harry Hamarosan megérkezett, én pedig kis híján ledöntöttem a lábáról, amikor a nyakába ugrottam. Hosszú csókot nyomott az ajkaimra, majd kissé hátrébb húzta a fejét és rám mosolygott, majd lazán megkérdezte:
-Mi újság?
-Semmi különös - feleltem zavartan, és cipőm orrát kezdtem tanulmányozni.
-Nagyon csinos vagy - mért végig csillogó szemeivel, elérve, hogy újra fülig vörösödjek.
-Köszönöm. Te is nagyon jól nézel ki.
-Köszi - mosolygott rám, gödröcskéi megjelentek. Kézen fogott, és kihúzott az ajtón.
-Majd jövök - szóltam vissza Faith-nek, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Az út csendesen telt, mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Időközben az eső is eleredt, aminek nem nagyon örültem, mert egész napra megbélyegezte a kedvem. Csendben néztem az ablakon legördülő esőcseppeket. Tíz perc kocsiút után Harry leállította a motort, kiszállt, megkerülte az autót, és még mielőtt kiszállhattam volna, kinyitotta nekem az ajtót.
Zavartan rámosolyogtam, és fülem mögé tűrtem az egyik hajtincsemet, amit felkapott a szél.
Hatalmas ház volt a fiúk közös lakása, ez tagadhatatlan. De belül amekkora nagy, olyan rumlis is volt. Ruhák szétdobálva, chips szétszóródva. Teljesen nem úgy nézett ki, mint akik most egy hónapra itt hagyják a lakást.
-Kicsit kupi van - vakarta meg a fejét Harry, és kínosan rám mosolygott. Vigyorogva legyintettem egyet, és megkérdeztem, hol van a többi fiú.
-Itt vagyunk - ordította Louis, és a fiúkkal a nyomában lecsörtetett a lépcsőn. Mindenki kezében bőröndök voltak, amiket szinte lehajítottak az ajtó elé. Végül is, volt még két és fél óra, de azért lassan el kellett volna indulniuk. 
-Na mi újság Maddie? - lépett mellém Zayn, és vigyorogva átkarolta a vállam. Igen, vele szorosabb a baráti viszonyom, mint a többiekkel. Talán, mert vele beszélgettem Harryn kívül a legtöbbet.
-Hiányozni fogtok - löktem oldalba, és próbáltam elviccelni, de belül egyébként égetett a csalódottság, és a fájdalom...és ennél még csak több időt kell kibírnom nélkülük.
Mindegyik fiúval beszélgettem egy kicsit, és meglepetésemre volt még sok olyan dolog, amit csak most tudtam meg róluk. Elég érdekes, és furcsa dolgokról volt szó, de gondolhattam volna. Végig mosolyogtam, és azon voltam, hogy ne bőgjem el magam.
A reptérre kikísértem a fiúkat, és megbeszéltem anyával, hogy háromnegyed tízre értem jön.
A fiúk bérelt limuzinja vitt ki minket a reptérre. Az út itt is csak csendben, és unalmasan telt.
Harry mellett ültem, ujjainkat összekulcsolva pihentettük Harry térdén.
Amikor megérkeztünk, a fiúk kiszedték, jobban mondva kiráncigálták a csomagjaikat. Szomorú mosollyal arcomon baktattam Harry mellett. Fotósok hada szállt rá a fiúkra, én pedig zavartan ácsorogtam, amíg válaszoltak pár kérdésre, és a cipőm orrát bámultam. Ám a következő kérdés hallatán Harryre pillantottam.
-Ő itt a barátnőd? - bökött rám mosolyogva egy riporter.
-Igen, ő a barátnőm, és mindennél jobban szeretem - húzott magához Harry, és megpuszilta a fejem, mire engem elöntött a forróság. Nagyon örültem, hogy így felvállal engem ennyi újságosnak, és paparazzinak. 
Sokat nem időztünk, mentünk tovább jegyet váltani, mert szorított az idő. Őszintén, én is szívesen elmentem volna, velük, de sajnos ez nem volt lehetséges.
Mivel a gép tíz perc múlva indult, hamarosan indulniuk kellett felszállni a repülőre. Következik a búcsúzkodás..Hurrá a 'kedvencem'.
-Hiányozni fogsz  - kapaszkodtam Harrybe, nem akartam elengedni.
-Nekem is nagyon - szorított magához, miközben hátamat simogatta. - De egy hónap, és találkozunk. Viszont valamit oda akarok adni, erre a pillanatra tartogattam.
Egy dobozkát húzott elő a sebéből, szép piros selyemmel volt lefedve.
-Köszönöm - vettem el, és kinyitottam. Egy gyönyörű karperec volt benne, egy szív, és egy örökké jel kapaszkodott egymásba. 
-Ez nagyon szép - néztem fel rá, és megpusziltam - Köszönöm.
-Igazán nincs mit.
-Figyelem, a gép hamarosan felszáll. Kérek mindenkit, hogy üljenek fel a járműre - szólt egy női hang a hangosbemondóból.
-Mennem kell - suttogta a fülembe, és egy hosszú csókot nyomott ajkaimra. A könnyek patakokként kezdtek folyni az arcomon, és még utoljára megszorítottam, majd elengedtem. A többi fiút is megöleltem, és jó szórakozást kívántam.
Egy utolsót integettek mind az öten, és felszálltak. Integettem utánuk, egészen addig, amíg fel nem szálltak, és már csak egy kis pontot láttam az egész repülőből. Aztán visszabaktattam a parkolóba, és megkerestem a kocsinkat. Anyu már várt, ezért sietősre fogtam lépteimet, és bevágódtam az anyósülésre, de előtte letöröltem a könnyeimet.
-Nehéz? - csak ennyit kérdezett, és én ebből mindent megértettem.
-Eléggé - húztam el a számat. Egy hónap, elég sok idő. Bár a suli miatt gyorsabban elmegy majd, remélem.
-Tudom, de megmondtam neked, hogy egy sztárral együtt lenni nem fenékig tejfel - nézett rám anya, amolyan "én megmondtam" tekintettel, mire lesütöttem szemeimet.
-Tudom - suttogtam, és a pulcsim ujját kezdtem nyújtogatni.
-Fülig szerelmes vagy belé igaz? - mosolygott rám megértően.
-Nagyon - mosolyogtam vissza, és bólintottam. Kezdtem egyre nagyobb gombócot érezni a torkomban, és amikor hazaértünk, rögtön a szobámba rohantam.
Sírást elfojtani, hogy erősebbnek tűnj, az egyik legnehezebb dolog. Fel s alá járkáltam, miközben kitört belőlem a zokogás, amit képtelen voltam visszatartani.

Nem maradtam nyugton, felkaptam a táskámat, és letrappoltam a lépcsőn.
-Majd jövök - kiabáltam vissza, és becsuktam magam mögött az ajtót. El kellett mennem a temetőbe. Végig rohantam, megtelt hideg levegővel a tüdőm, de ez sem számított. Mikor megpillantottam a temető kapuját, lassítottam, és valamivel normálisabb tempóban baktattam.
Amikor beértem, megkerestem apa sírját. Leültem a földre, mit sem törődve azzal, hogy koszos lesz a nadrágom, vagy kimarnak az ágak. Csak ültem, és bámultam magam elé. Semmibe meredő pillantással gondolkoztam az élet dolgain. Idő előtt vesztettem el, túl hamar. Ennek pedig nem így kellene lennie. De a dolgom megtörténnek, akaratunk ellenére is, legyen az jó, vagy rossz. Nem tehetsz ellene semmit. Ez a legzavaróbb az egészben.
Körülbelül fél óra telt így el, amikor nedvességet kezdtem érezni a karomon, és az arcomon, egyre gyakrabban. Égre emeltem a tekintetem, és sóhajtva nyugtáztam, hogy esik, és csúnya viharfelhők díszítik az eget. Felálltam, és a magammal hozott virágot letettem a sírra, de aztán meggondoltam maga, mert ez így mégis csak illetlen. Fogtam a rózsát, és a vázába tettem.
-Szeretlek apa - suttogtam, és elindultam a kijárat felé. Haza pedig a változatosság kedvéért, futottam, hogy ne ázzak bőrig. De hiába, a csúnya esőfelhők utolértek, és teljesen eláztam.

Amikor beléptem a házba, levettem a cipőm, felmentem a szobámba, lehámoztam a vicces cuccokat magamról, és szárazba öltöztem, és megcsináltam a felhalmozódott házimat, majd lementem anyához a konyhába, megnéztem mit csinált.
-Mi jót főzöl? - érdeklődtem, és mellé lépve beleszagoltam az edénybe. Próbáltam úgy tenni, mint aki tök vidám, meg minden..hát nem sikerült, hála anyukám fantasztikus ember ismerő képességének..Főleg ha a lányáról van szó!
-Mi a baj? - nézett rám aggodalmasan, mire megráztam a fejem.
-Semmi.
-Látom, hogy van valami - állt meg előttem csípőre tett kézzel. Miért kell ennyire bénának lennem, hogy még ennyit sem tudok jól palástolni?
-Harry, Megan, meg úgy minden - ültem fel a pultra, és magam elé bámultam.
-Értem - nem úgy nézett ki, mint aki tud valamit tanácsolni, de nem is volt baj.
-Mesélhetsz, ha akarsz - mosolygott rám.

Miután kiszakadt belőlem minden, aminek ki kellett jönnie, el is sírtam magam.
Anya megpróbált vigasztalni, több kevesebb sikerrel. Hát, lássuk be, nem vagyunk a szavak embere. Ez van. 
-Tudod, egy sztár hatalmas felelősséget von maga után. Na meg türelmet. Ezt te vállaltad, azért, hogy Harryvel lehess. Viszont el kell fogadnod, hogy ő nem lehet mindig veled. De ha elég erős a szerelmetek, egy mérföld sem választhat szét titeket - döbbenten hallgattam, anya nagyon kitett magáért, hogy ezt elmondja nekem. És igaza volt. Teljesen igaza.
Átöleltem, és csak csendben ültünk. Vagyis anya állt, én ültem. A csend egy lány leghangosabb kiáltása.
-Felmegyek a szobámba - mutattam a lépcső felé, és anyura mosolyogtam.
-Menj nyugodtan.
-Jó éjt.
-Neked is - veregette meg a vállam, én pedig lekászálódtam a pultról, és a fürdőbe vettem az irányt. Egy hosszú zuhany közben az élet nagy dolgairól elmélkedtem, majd húsz perc után elzártam a vizet, és megtörölköztem, majd belebújtam a pizsimbe, és visszamentem a szobámba. A notebook-omat az ölembe véve levágódtam az ágyamra, és bekapcsoltam.
A facebook-on semmi extra nem volt. Vagyis de. Megan Parks: Kapcsolatban.
A szívem a torkomba ugrott, és bár nem volt fent, rögtön ráírtam. Ez, ez...Máris talált valakit? Engem pedig fel sem hív? Jó, örültem, hogy van valakije, de kicsit szomorú is voltam. Kiléptem a facebook-ból, és ránéztem a twitterre. A fiúk visszakövettek. Hű, sokáig tartott. Halványan elmosolyodtam, és megnéztem, miket írtak ki. Ismét megfordult velem a világ, amikor láttam, hogy Harry félórája posztolt:
"Máris hiányzol. Szeretlek Maddie <3 xx"
Az öröm másodpercek alatt árasztotta el a szívem. Rengetegen retweet-elték, én is ezt tettem, és odaírtam egy szívet. Már is hiányzik, pedig csak ma ment el. 
Telefonom rezegni kezdett, mire ugrottam egyet. Levettem a polcról, és ránéztem a kijelzőre. Harry volt. Zakatoló szívvel nyomtam le a zöld gombot, és a fülemhez emeltem.
-Szia szépség! - köszönt vidáman, a háttérből hallottam a fiúk hangját.
-Szia! Megérkeztetek épségben? - kérdeztem rögtön, és bár gondoltam, hogy gond nélkül értek földet, még is volt bennem egy kis aggodalom.
-Igen, már a hotelben vagyunk - éreztem a hangján, hogy mosolyog, amiért ennyire féltem őket. 
-Akkor jó. Miújság? Már is hiányzol.
-Hát, semmi különös. Te is nekem nagyon - halkabbá vált a hangja, egy kis szomorúságot is felfedeztem benne.
-Nekem is hiányzol Maddie - üvöltött bele a telefonba Niall, mire kicsit eltartottam a fülemtől, hogy épségben megússza a dobhártyám.
-Menj már - egy csapást hallottam, majd egy "Au!-t". Harry lerendezte. Ajkamba haraptam, és elmosolyodtam. Bolondok.
-Na itt vagyok - szólt bele újra a telefonba Harry, mire elnevettem magam. - Mi az?
-Semmi, semmi - legyintettem, és még mindig rázkódott a vállam a kacagástól.
-Azért...Most úgy megölelnélek, megcsókolnálak - sóhajtott egy nagyot, mire lefagyott a mosoly az arcomról.
-Én is téged..De kibírjuk. A távolság nem tragédia. Csak egy kis probléma, amit ugyanúgy megoldunk, mint a többit.
-Igazad van! De nekem most mennem kell Maddie. Sajnálom, holnap beszélünk, ígérem - magyarázkodott. Megértem én, ha dolga van.
-Menj nyugodtan.
-Szeretlek, jó éjt! - Olyan jó érzéssel töltött el, hogy szeret, és fontos vagyok neki. És biztos voltam benne, hogy úgy fog hazajönni erről az útról, hogy még én leszek a barátnője. Najó, ez kicsit furcsán hangzik.
-Én is téged! - suttogtam, és letettem a telefont. Boldogan sóhajtottam, és elnyújtóztam az ágyon. A laptopot kikapcsoltam, és letettem az íróasztalra.
Sokakat a távolság választ szét. Sokakat a veszekedések. Sokak azért válnak el, mert az egyik fél világhírű sztár. De mi, úgy vélem, tökéletes párost alkotunk. Hiába van most több ezer kilométerre tőlem, hiába csak a hangját hallhatom. Akkor is boldog vagyok, mert ő a világkerekség legmegértőbb, leghelyesebb, legaranyosabb fiúja, és még sorolhatnám. Én pedig igaz, hogy az elején lenéztem magam, és azt hajtogattam, hogy nem illek az ő világába, ez mára megváltozott. Mert ha ő szeret, és elfogad minden hibámmal együtt, akkor én is elfogadom magam úgy, ahogy vagyok. Lehet, hogy egyszer nekünk is különválnak útjaink. De addig élveznem kell az életem minden egyes percét. Akár vele, akár "nélküle".