16. fejezet: Nehéz idők

Meghoztam az új részt, bocsi, hogy kicsit késve, de rengeteg a tanulnivaló..8 komment és következő, egyébként nagyon örültem az előző 11 kommentnek!:) Hamarosan elérjük a 10.000 látogatót aminek szintén nagyon örülök. Na de nem húzom tovább, a 16. fejezet!:) :

-Mi? - kérdeztem idegesen, ujjaimat tördelve, és szám szélét harapdálva, minden vér kiment a fejemből.
-Hát az hogy piros nadrág mellé nem a csíkos pólómat vettem fel, mert mosásban van.
-Aaaaaaa Louis megöllek - ordítottam a telefonba, amiért így rám hozta a szívbajt...a semmiért!
-Haha csak fel akartalak vidítani - jött a vonal végéről, kissé szomorú hangon.
-Ah igen, végül is csak majdnem elájultam, amúgy kitűnően sikerült a poénod - gúnyolódtam tovább és lerogytam a székre.
-Megyünk érted - köhintett egyet, és bontotta a vonalat.
A megkönnyebbüléstől, hogy Harryvel nem történt semmi, könnyek szöktek a szemembe, és gombócot éreztem a torkomban.
Amikor a fekete kocsi leparkolt a kapu előtt szélvészként rohantam ki. 
-Megöllek - ordítottam rá, bevallom, kicsit agresszív voltam.
-Bocsi, viccnek szántam - mentegetőzött rögtön.
-Annak rossz volt - motyogtam, és beültem hátra. - Sziasztok.
-Szia - köszöntek egyszerre mosolyogva. Beültem Zayn és Niall közé, mivel Liam elől ült Louis mellett, és elhajtottunk.
A kórházhoz való út csendesen telt. Mindannyian gondolatainkba merülve fürkésztük, a mellettünk elsuhanó tájat.  Egyedül éreztem magam..Pedig emberekkel voltam körülvéve. Megan és Harry nélkül semmi vagyok. A fiúkkal is nagyon jól kijövök persze, de még nem ismerjük annyira nagyon egymást. Hát ez van. Az élet mindig elénk gördít valami problémát, hogy az lelkileg eltiporjon minket. És csak nagyon nehezen tudjunk talpon maradni..vagy felállni a földről.
A kórház elé érve Louis leparkolt, mi pedig kiszálltunk az autóból. Az őszi szellő megcsapta az arcomat, és mindent elfelejtettem. A sulikezdést, a gondokat, csak azt, hogy hamarosan, pár perc múlva újra látom Harryt.
Amikor az épületbe, azonnal megéreztem azt a jellegzetes kórház illatot. Fintorogva siettem a fiúkkal a nyomomban a kórterem felé. 
-Menj először te - ajánlotta Liam, de komolyan, szerintem olvasott a gondolataimban.
-Köszi - biccentettem egy halvány mosoly kíséretében. 
Zakatoló szívvel tettem rá a kezem a kilincsre, és egy nagy levegőt véve benyitottam.
-Szia - köszönt vidáman amikor meglátott, és kissé felült az ágyon. Én pedig nem tudom miért, de halálosan megnyugodtam, amikor láttam, hogy a helyzethez képest jól van. Rögtön odamentem hozzá, és egy hosszú csók után rögtön belekezdtünk a beszélgetésbe.. Hihetetlen, mindig akad közös témánk.

                                                         *Megan szemszöge*

Hm, hogy mi történt velem? Körülbelül két hete élek Kanadában, azon belül is Vancouver-ben. Nem mondom, hogy rossz hely, mert nem az. Inkább nem szoktam még meg ezt az új környezetet. Minden olyan más. Na meg a barátaim nélkül még nehezebb beilleszkednem.
Na de mindent az elejéről.
*Visszatekintés*
Szörnyen izgultam, amikor reggel felkeltem. Utolsó óráim, esetleg perceim Londonban. És Maddie...
Felkaptam a Maddie-től kapott neonsárga pólómat egy farmerrel. Nagyiéknál töltöttük az utolsó napokat, őket is eléggé megviselte az, hogy elmegyünk, habár velem sosem ápolt mamám olyan jó kapcsolatot. Viszont papámmal annál szorosabb a kapcsolatunk. Érdekes, máskor nem nagyon érdeklődnek felőlünk, de ennek ellenére ők is nagyon fognak hiányozni. Na meg a fiúk. És Niall..Hát legalább lesz időm elfelejteni. Csak pozitívan.
Kihúztam a bőröndömet a vendégszobából, és levonszoltam a lépcsőn.
Anyáék már készen álltak, csak rám vártak...mint mindig.
-Indulhatunk? - kérdezte gúnyosan apa. Vágtam egy gyors grimaszt, és elköszöntem nagyiéktól.
A repülőhöz taxi vitt minket, minden cuccunkkal együtt. A reptérre érve teljes volt a káosz.
Emberek rohangáltok mindenhol fejvesztve, valahol pedig könnyes búcsút vettek egymástól. A jegyek kiváltása után felszálltunk az adott gépre, és vártunk a felszállásra.
Szomorúan néztem a mellettem elsuhanó tájat, majd felhőket. Itt hagyok mindent. A barátaimat, a fiúkat, a rokonaimat. Nem is vagyok normális..
A repülőút egyébként csigalassúsággal telt, és minél jobban néztem az órámon az időt, annál lassabban teltek a percek. Sóhajtva nekidöntöttem a homlokomat az ablaknak. A könnyek elöntötték a szememet, majd lefolytak az arcomon, és lepotyogtak a nadrágomra.
Anyáék nem szóltak, csak sajnálkozva néztek rám. 
A repülőút után taxi vitt minket a házunkig. Az új házunkig. Mivel a belvárosban volt, rálátásom nyílt egész Vancouverre ugyanis történetesen oda költöztünk.


*Jelen*
Most is a szobám ablakában ültem, és töprengtem, hogy vajon az otthoniak gondolnak-e rám..Hiányzom-e nekik? Remélem.
Egyébként ma van az első sulinap is, annyi különbséggel, hogy itt kilenc órakor kezdődnek az órák. Reggel felkaptam egy csőfarmert és egy pink rövid ujjú pólót, és a kockás converse-met.
Apa elvitt és kitett a suli előtt. Remegő gyomorral, és zakatoló szívvel léptem be az aulába. Mindenki megbámult, ugyanis nekem most a 12. a-ba kell beilleszkednem..valahogy. Remek, én vagyok az új lány. Táskám féloldalt lógott a vállamon, és szolid smink volt rajtam, a ruhámon sem volt semmi kivetni való, úgyhogy gondolom, újdonságként bámultak rám. 
Kissé lefehéredve bolyongtam a diáksereg között.
A portára mentem, hogy útbaigazítást kérjek. Miután ujjaival megmutatta, hogy mi hol van,
nagyjából tudtam tájékozódni. A portás segítsége miatt könnyebb volt megtalálnom az osztálytermet. Mikor beléptem, minden szempár rám szegeződött. Zavaromban lesütöttem a szemem, és kerestem egy üres helyet. Itt egyszemélyes padok voltak, aminek kifejezetten örültem. Beültem az ablak felőli padsor második padjába, és a cipőmet kezdtem fixírozni. Éreztem a döbbent pillantásokat a testem minden egyes négyzetcentijén.
Kissé feszengve éreztem magam. Itt nem fognak szeretni..
Két lábat pillantottam meg magam előtt, ezért kissé felemeltem a fejem. Egy szőke hajú lány állt előttem flegma arcot vágva két kezét csípőjére téve. Biztos ő itt a nagykutya.
-A helyemen ülsz, hess innen - nézett rám lesajnálóan, és kis híján kilökött a padból. Értetlenül néztem rá, és tanácstalanul álldogáltam a táskámmal együtt. Ez rémciki. Ez körülbelül addig tartott, amíg a egy magas, fekete hajú, sovány arcú férfi be nem jött.
Tanácstalanul meredtem rá, amikor leült a helyére. Úgy láttam észbe kapott, mert magához intett. Feszengve odasétáltam, és vártam.
Csendre intette az osztályt, akik unottan felém fordultak.
-Gyerekek, ő itt Megan Parker. Megan légyszíves mondj pár szót magadról, ha szeretnél - mosolygott rám, feltehetőleg az új osztályfőnököm.
-Inkább kihagynám - motyogtam, és a cipőm orrát kezdtem fixírozni. Ez kínos.
-Öhm, rendben, akkor foglalj helyet - mutatott a padok felé. Az utolsó sor ablak felőli részén az utolsó padban helyezkedtem el. Az osztályfőnöki óra csendben telt, buzgón körmöltem az órarendet, tanmenetet, tanárok nevét, stb. 4 ilyen óra volt, utána mehettünk haza. Hát, én nem bántam, mert szinte szaladtam az iskolából. Könnyeimmel küszködve léptem be az ajtón, és csuktam be magam mögött.
-Na, milyen volt az első nap? - jött ki a konyhából anyu, de amikor meglátta, hogy patakzik a könny az arcomon, azonnal odajött hozzám, kérdőn nézett rám, és megölelt. 
-Utálnak ott..Senki hozzám sem szólt, tiszta egyedül voltam..És ez még csak az első nap, hogy fogok itt kibírni egy évet? - szakadt ki belőlem, hangos hüppögés kíséretében.
-Idővel jobb lesz, tudom most nehéz - ütögette a vállam anya. Rendes volt, hogy próbált belém lelket önteni, több kevesebb sikerrel..
-Felmegyek a szobámba - suttogtam, és elengedtem.  Amikor felértem, lerogytam az ágyamra és arcomat a kezembe temetve zokogtam. Még csak rám sem hederítettek. Mintha teljesen nem érdekelném őket. Nem tudom, biztos velem van a gond. Nem vagyok szimpatikus.. Kissé lenyugodtam, és felnéztem a netre. Maddie épp fent volt, aminek hihetetlenül megörültem. Azonnal videohívást kezdeményeztem. Három másodperc múlva el is fogadta. Akkorát visítottunk amekkorát lehetett.
Bombáztuk egymást a kérdésekkel, és hirtelen a rosszkedvem is elszállt. 
-Hogy vagytok? - kérdeztem mosolyogva.
-Harry kórházban, egyébként minden rendben - húzta el a száját, mire én döbbenten rápislogtam.
-Harry kórházban? 
-Hosszú - legyintett, mire én rosszallóan megráztam a fejem.
-Van időm!
Elmesélte, hogy mi hogyan történt, én pedig megdöbbenve hallgattam végig.
-Az szar..Sajnálom - mosolyogtam szomorúan. - Itt se megy minden egyszerűen.
-Na mi az?
-Senki nem áll velem szóba az új suliban. Ma volt az első tanítási nap, kikészültem. Képzeld véletlen egy csaj helyére ültem, le az meg kilökött onnan..Biztos az osztály dívája. És meg vagyok győződve róla, hogy rajtam röhögtek a szünetben - sóhajtottam szomorúan.
-Sajnálom. Bárcsak itt lennél még - kopogtatta körmével az asztalt.
-Én is azt kívánom, minden egyes percben - suttogtam, és lehajtottam a fejem.
-Jól vagy? - ráncolta össze a szemét aggodalmasan.
-Nem - néztem fel, és kitört belőlem a zokogás. Sírásom láttára neki is potyogni kezdtek a könnyei. A legrosszabb dolog az életben, amikor a barátnődtől több száz mérföld választ el.
Ezt követően fél órát sírtunk, aztán elköszöntünk, mert Maddie-nek mennie kellett.

*2 hónap múlva*

Hát, még mindig nem illeszkedtem be. Mert hát hogy is, amikor az osztálytársaim még mindig nem szólnak hozzám, kivéve egy valakit. Cortezt.. Körülbelül az iskola kezdete után 3 héttel kezdtem érezni, hogy beleszerettem. Pedig nem is szólt hozzám egy ideig. Elég népszerű srác, sokszor lóg felsőbb évesekkel. És pont előttem ül az osztályban. Először csak kért egy tollat, aztán segítséget. Én pedig mindig segítettem neki. Aztán az egyik sulinap után elhívott sétálni. Rögtön igent mondtam, mert miért is ne? Jobban megismertem, és nagyon rendes fiú. Aztán rájöttem, hogy nem akar komolyabb dolgot, mert egy másik lánnyal láttam csókolózni. Akkor nagyon elegem lett, és befordultam. Egy fodrászhoz mentem, és emó frizurát csináltattam magamnak. Kékre festettem. Amikor hazaértem, anyáék először megdöbbentek, majd amikor felocsúdtak belőle, eszméletlenül kezdtek rám ordibálni. Dühöngtek, szörnyen. Még jobban kicsúszott alólam a talaj. Piercinget varrattam, egyszóval még egy rémes húzás anyámék szemében. De akkor valahogy nem érdekelt. nem gondoltam semmire. Új külsőm miatt megint röhögés tárgya lettem a suliban. Nem jó itt nekem.
Megfordult a fejemben, hogy visszaszökök Londonba, de rájöttem csakhamar, hogy ez lehetetlen, mivel anyámék most még jobban szem előtt tartanak, mint régebben. Egyszóval az életem: Teljes felfordulás, és káosz!

                                                            *Maddie szemszöge*

2 keserves hónap telt el. Azért keserves, mert egy hónap után engedték csak ki Harryt, meg mert már több mint két hónapja nem láttam Megant. Összezuhantam. Aztán Harry talpra állított, köszönöm neki.  Az iskola megkezdődött, nagyon furcsa Megan nélkül. Harryvel nagyon keveset találkozom, egy héten csak egyszer..Vagy még annyiszor sem. Most egy hónapos útra mennek, Amerikába. Karácsony előtt fognak csak hazajönni. Nagyon nehéz lesz nélküle, de ki kell bírnom. Attól félek, hogyha ki is bírom, a szerelmünk kibírja-e. Mert félő, hogy Harry találkozik egy lánnyal, és elfelejt engem. Elfelejti, hogy én voltam a mindene.
Az egy hatalmas ütés lenne az élettől. Egyedül vagyok, és félek. Ennyi az egész..